A szerkesztő elvileg nem ért egyet az őt kedvezményező "perverz újraelosztással", gyakorlatilag pedig elkölti a pénzt. Rossz lelkiismerettel. Amit a lelkiismeretét terhelő összeg töredékét kitevő adományokkal enyhít.

Ez így normális. És így szörnyű.

Ha negyedennyi lenne a jövedelmünk, feleennyivel se pótolná ki az állam. Akkor a mi gyerekeink is benne lennének abban a hétszázezerben, a magyarországi gyermeknépesség alsó harmadában, akik után rendszeres gyermekvédelmi támogatás jár. Az pedig három gyerek után is kevesebb évi kétszázezer forintnál. A derék, középosztálybeli polgár gyermeknevelési teljesítményének öntudatépítő elismeréseként vesz ki kétszer-háromszor annyit a közösből, mint amennyit a szegény lúzertől öntudatromboló könyöradományként is sajnál.

Nem tudhatom magamról, meddig jutottam volna a putrinyomorból, és az oda született sem tudhatja, meddig jutott volna, ha középosztálybeli családba születik. A sors kegye és a személy érdeme objektíve nem különíthető el, tehát szubjektíve bárhogy. Az ember hajlamos rá, hogy a saját előny elve szerint értékeljen: saját eredményéből kifelejtse a sors kegyét, a mások eredménytelenségéből pedig a sors kegyetlenségét. Sorsunk különbségéből is a személyes minőség különbségét olvassa ki.

Miután a véleményformáló erő is az egzisztencia erejétől függ: attól tartok, kevesebb szavazatveszteséggel lehetne a szegények kevesebbjét tovább csökkenteni, mint a nem szegények többjét. Kifizetődőbb politikailag az újraelosztás perverzitását fokozni, mint csökkenteni.

Ami társadalmilag katasztrofális, az politikailag kifizetődő. Egészen a katasztrófáig. (Ez konzerválja az összes jövőromboló, irracionális szerkezetet: a társadalombiztosításét, az egészségügyét, a közoktatásét, az adórendszerét, az államháztartásét, az önkormányzati rendszerét...)

A középosztály a hozzávágott pluszpénzt el tudja költeni sok mindenre, amiről joggal gondolja, hogy hozzátartozik a normális, polgári léthez, nem dőre fényűzés. A középosztály sok mindenre költhet, ami jó, ha van, de nem katasztrófa, ha nincs. Ilyesmire költődik az a pénz, ami katasztrófa elhárítására kellene. Amit az elemi társadalmi racionalitás, igazságérzet és veszélyérzet szerint sokkal inkább a nyomor enyhítésére kellene fordítani.

A reménytelen nincstelenség újratermelődésének szűkítéséhez - hogy óvatosan fogalmazzunk -, sokféle föltétel, intézmény, sok pénz kell, és ezt a sokat javarészt olyan helyekről kellene átirányítani, ahonnan jobban hiányzik, mint a középosztály zsebéből. Tehát, ha már onnan sem lehet, akkor fölhagyhatunk minden reménnyel.

Ne felejtsük el: amilyen nehéz most ezt a pénzt abból a zsebből kivenni, olyan könnyű lett volna bele sem tenni. Nem követelték üvöltve fölhevült tömegek sem a gyerekek után járó adó-visszatérítést, sem a Sulinet Expresszt, sem más ilyesmit. A középosztály kegyeit kereső politikusok beálltak a történelem mellé önszorgalomból aknákat telepíteni.

Úgy kell nekünk, ha az aknatelepítéssel lehet a kegyeinket elnyerni és az aknaszedéssel elveszíteni. Robbanjunk föl.