Három részre szakadt az ország

A lakosság harmadrésze szerint 1945. április 4-én felszabadult az ország, ugyanennyien azt gondolják, hogy ez a megszállás időpontja, a többiek szerint egyik kifejezés sem jó.

Hatvan éve ért véget Magyarországon a második világháború. Tizenöt éve már nem állami ünnep április 4-e, és legalább ennyi ideje nincs egyetértés a közéletben arról, mi is történt az országgal 1945-ben. A Népszabadság számára készült Medián-felmérés szerint a szélesebb közvélemény szinte hajszálra egyforma nagyságú három részre szakadt a hat évtizeddel ezelőtt történtek megítélésében: a lakosság harmada szerint a szovjet csapatok felszabadították, a másik szűk harmad szerint megszállták az országot, további bő harmaduk szerint azonban egyik szó sem fejezi ki helyesen az akkor történteket. Talán meglepő lehet, de a válaszadók "objektív" jellemzői közül szinte egyik sem függ össze a hatvan évvel ezelőtt történtek megítélésével, például az életkor is csak szerény mértékben befolyásolja a véleményeket.

A mai lakosság körülbelül hatodának lehetnek személyes emlékei a háború végnapjairól, a korszakot személyesen is átélő korosztály válaszai viszont csak annyiban térnek el a többiekétől, hogy körükben valamivel nagyobb a véleménykülönbség az események megítélésében: közülük a fiatalabbakhoz képest néhány százalékkal többen értékelték "felszabadításnak" és "megszállásnak" is a történteket.

A háború idején szerzett személyes tapasztalatok természetesen nagyon különbözőek lehettek, és ezek a különbségek aztán egyre mélyülő törésvonalakká válhattak azáltal, hogy az egyes társadalmi csoportoknak a kommunista diktatúrához fűződő viszonyát is meghatározták. Több társadalomkutató megfogalmazta azt a hipotézist, hogy a szovjet hadsereg megjelenésével az ország két részre hasadt azok között, akik az ennek nyomán kialakuló új világot (legalábbis eleinte) felszabadulásként élték meg, és azok között, akik számára ekkor veszett el az igazi Magyarország. Többen a "zsidókérdés" továbbélését is arra vezetik vissza, hogy a zsidó lakosság megmentőként, a lakosság többsége viszont megszállóként tekintett a szovjet csapatokra. Ennyi év után nyilván lehetetlen pontosan felidézni az akkori érzéseket, de az 1930 előtt születettek - tehát az akkor legalább 15 évesek - relatív többsége valóban úgy emlékszik, hogy a családja annak idején nem örült a szovjet csapatok megérkezésének. Az ebben az időszakban valamilyen sérelmet elszenvedettek közül pedig még többen nyilatkoztak így, ami arra utal, hogy a többségnek a háború borzalmait elsősorban a szovjet hadsereg jelentette.

A ma élők között persze csak keveseknek lehetnek személyes tapasztalatai az 1945 előtti időszakról, a kommunista diktatúra évtizedeiről viszont sokkal inkább. Ezért lehet az, hogy az államszocialista rendszerbe való integráltság vagy az onnan való kitaszítottság minden más társadalmi jellemzőnél erőteljesebben határozza meg azt, hogy ki ítéli felszabadulásnak és ki megszállásnak a "45-ös eseményeket". A felmérés során az összes megkérdezett négy, az 1960 előtt születettek hat százaléka mondta azt, hogy érte sérelem vagy meghurcoltatás a második világháború utáni négy évtizedben, és 20 százalék azoknak az aránya, akiknek a közvetlen családtagjaival történt ilyen. Az üldöztetésekben közvetlenül érintetteknek több mint a fele, a családjuk révén érintetteknek csaknem a négytizede megszállásként értelmezi az 1944-45 közötti időszakot. Azoknak, akik a saját bevallásuk szerint egykor tagjai voltak az MSZMP-nek - a teljes lakosság öt, az 1960 előtt születettek kilenc százaléka - a kétharmada felszabadulásként értékeli a szovjet hadsereg bevonulását.

Az 1944-45-ös időszak megítélése tehát elválaszthatatlan az azt követő évtizedektől. A személyes vagy akár a családi élettörténet azonban a többség esetében így sem igazít el a korszak megítélésével kapcsolatban, hiszen az emberek nagyobbik része nem tartozott sem a rendszer támogatói, sem a rendszer üldözöttei közé - főleg persze azok a generációk nem, amelyek már a rendszerváltás után váltak felnőtté.

A magyar politikai tagoltságban azonban nemcsak egyszerűen tovább élnek, hanem a pártok közötti szimbolikus összecsapások révén talán még fel is erősödnek ezek a történelmi konfliktusok. Így lehet az, hogy a szavazók pártpreferenciája legalább olyan erősen függ össze a második világháborút lezáró események megítélésével, mint a saját élettörténetük: a Fidesz-szavazók 41 százaléka szerint a szovjet csapatok megszállták, az MSZP-sek 43 százaléka és az SZDSZ-esek 51 százaléka szerint viszont felszabadították az országot. Hogy a magyar politikai élet alapjában mennyire a szimbolikus kérdésekről szól, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a hatvan évvel ezelőtt történt események megítélésében nagyobb a különbség a jobboldali és a baloldali- liberális szavazók között, mint a legtöbb aktuális politikai kérdésben.

Az 1945 előtti időszak megítélését viszont sokkal kevésbé határozza meg a pártok által szuggerált történelem-szemlélet. Sokat vitatott kérdés, hogy a két világháború közötti politikai elit és személy szerint Horthy Miklós mekkora felelősséget visel a magyarországi zsidóság jelentős részének a haláláért. A lakosság ebben a kérdésben is megosztott, de nem a politikai táborok mentén. A Fidesz és az MSZP szavazótáborában egyaránt minden második ember felelősnek tartja a kormányzót is a magyar holokausztért. Nem elhanyagolható azonban azoknak az aránya sem, akik minden felelősséget a német megszállókra hárítanak, és még a nyilasvezetőket sem tartják felelősnek a több százezer magyarországi zsidó haláláért.

Az utókor mindenesetre úgy érzi, nem kell, hogy bűntudata legyen a 40-es vagy az 50-es évek bűntetteiért. A többség szerint a társadalom nagyobb része annak idején tudta, hogy mi történik a zsidósággal, és tisztában volt az 50-es évek terrorjával is, ám a mai utódoknak csak három százaléka feltételezi, hogy a magyarok többsége annak idején egyetértett volna ezekkel. A huszadik századi történelmünknek ezt a két sötét időszakát egyaránt elítéli tehát a mai közvélemény, még ha az eltérő hangsúlyok miatt nincs is egyetértés abban, hogy minek nevezzük az egyiket lezáró és a másikat megnyitó időszakot. A közvélemény ugyanakkor nyitott arra, hogy a múltat ebben a kérdésben is békévé oldja az emlékezés. A jókora többség ugyanis egyetért azzal, hogy erre az időszakra sem a felszabadulás, sem a megszállás kifejezést nem lenne szabad használni, mert az emberek különböző módon élték át a történteket, ezért sokan az egyiket, sokan a másikat érezhetik sértőnek.

A felmérést 2005. március 4-e és 7-e között készítette a Medián Közvélemény- és Piackutató Intézet, az ország felnőtt népességét reprezentáló 1200 fő személyes megkérdezésével. A minta kisebb torzulásait a KSH adatait felhasználva matematikai eljárással, úgynevezett súlyozással korrigálták, és így a minta pontosan tükrözi a szavazókorú lakosság településtípus, nem, életkor és iskolai végzettség szerinti összetételét. A közölt adatok hibahatára az adott kérdésre válaszolók számától függően 3-5 százalék.

A Szabadság téri szovjet emlékmû elõtt nem ritkák a lebontását követelõ tüntetések.
A Szabadság téri szovjet emlékmû elõtt nem ritkák a lebontását követelõ tüntetések.
Top cikkek
1
Érdemes elolvasni
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.