Gondoljunk bármit a '89-es kerekasztal lovagjairól, a rendszerváltás embereiről, többségüket eszmék szenvedélye, önmagukhoz való hűség és a korhoz szükséges merészség vezette. Tölgyessy Péter és Sólyom László nem pénzért, hatalomért, televíziós szereplésért, hanem az országért, Antall József és Szabad György egy nemzet emelkedéséért, Kis János és Orbán Viktor eszméikért tettek. Tudom, nevetséges és hihetetlen - készek voltak kockára tenni az életüket is. Egy másik, sőt, sok másik Magyarországban, másik világban hittek és reménykedtek, ezért hihettél nekik, reménykedhettél bennük. Tévedhettek, hibázhattak - tévedtek és hibáztak eleget -, de tétnek addigi életüket és jövőjüket tették ki az asztalra. Sereget, országot vezettek, még ha magukat vezették is. Ma hűség van a pénzhez, a hatalomhoz, a jó cimborákhoz és a képi dicsőséghez, merészség, mi több, kalandorság a taktikai változtatásokhoz a párviadalokban. Ország helyett egyik csapat a füzesben, másik a mocsárban, harmadik a lakomán, a negyedik aluszik.

Nem adták-e magukat egészen reformjainkhoz reformereink? Bármilyen tréfákat eresztett is meg s röptetett cinikus mondásokat a mefisztói arcú Kupa Mihály, mindenki tudta, hogy 1991-es programja nemcsak országot és társadalmat, hanem az ő sorsát is meghatározta. Volt benne merészség és kitartás, hogy végigvigyen valamit politikussal, néppel szemben, e nép érdekében. Gúnyolta politikustársait, megvetette egész környezetét, kissé önmagát is, de tette, amit kellett. Lelkiismeret? Talán. Hiúság? Igen, hiúbb volt annál, semmint hazudjon. Minek? Ezeknek? Nem küzdött-e utolsó csepp véréig Békesi László '94-ben? Szemünk láttára lett egyre fehérebb, kétségbeesettebb, ahogy Horn Gyula hetente vérét vette.

Nem azért hiszünk-e ma is Bokros Lajosnak, mert 1995-ben két hét alatt átlátta a helyzetet, tudta, hogy mit kell tennie, s volt bátorsága megtenni? Ragaszkodott valamihez - eszméhez, ideához, szakmai becsülethez, kimondott szóhoz, önmaga képéhez, saját modorához és stílusához, igen, akár a hülyeségéhez -, s nekünk jó tudni, hogy volt mihez és kihez ragaszkodnia. Don Luis köpött a népszerűségre, nem érdekelte más, csak amit az ország érdekének gondolt. Senki kedvéért nem mondott mást, mint aminek igazában hitt. Nem félt se Istentől, se embertől, csak attól, hogy hazugságon kapják. Az ember évekig építi magát, s öt perc elég, hogy lerombolja - mondogatja. Manapság emberek évekig hazudoznak, alakoskodnak, hogy öt percig a hatalom színpadán megjelenhessenek.

A hatvanas évek reformjai, nekibuzdulásai fölött 1956 hatalmas árnyéka ült. Ha nem erőszak, akkor reformok, ha nem reformok, akkor megint erőszak. Hogyan akarsz konszolidálni, együtt élni? Szuronyokkal vagy zsíros kenyérrel? Amint a belső és a külső - csehszlovák, jugoszláv - reformnyomás megszűnt, Kádár és társai visszaültek a langyos vízbe. Igaz, igaz, nem meleg, mint a Lajtától Nyugatra, de nem is hideg, mint Záhonytól Keletre. Jött a buzgó semmittevés, szocialista életmód, KISZ-lakótelep, lakáshitel, kohászati rekonstrukció, járműprogram, melegvíz-program, forradalmi ifjúsági napok, az ország a dolgozó népé, a város a vezető munkásosztályé, a falu a szövetséges parasztságé, ifjúsági parlament, faluparlament, katolikus-marxista párbeszéd - de jó volt!

1987 és 1997 egymást követő reformjai fölött Európa álma lebegett. Csak nem kimaradni és lemaradni. Nem ülhetünk tovább az egyre hűlő vízben. A magyar szellemi elit, majd a gazdasági, s végül a politikai futni kezdett, és futásra késztette a társadalmat: utol kell érni az európai közösség távolodó vonatát. Nem ragadhatunk itt Keleten. Előre Nyugat-Európa felé, hogy visszatérhessünk Közép-Európába. Ezért ültünk és beszélgettünk 1985-ben Monorligeten, ezért íródott a Fordulat és reform, a Társadalmi szerződés, ezért készült el 1987-ben a társasági törvény és az adóreform, ezért írtuk a százak levelét az országgyűlési képviselőkhöz, ezért volt Lakitelek, ült össze az Ellenzéki Kerekasztal, próbálkozott a Németh-kormány. És innen folytatta a szabad Magyarország: a Kupa-programmal, a Bokros-csomaggal, az 1997-es nyugdíjreformmal.

Beértünk. Felkapaszkodtunk a vonatra. A kupéban meleg van és világítás. Hagyjátok, hogy kilihegjük magunkat! Engedjétek, hogy elosszuk egymás közt a futáskor megszerzett javakat! Szívesen beszélünk európaiul, csak hagyjatok békén a magunk rendje szerint élni! Nincs több erőfeszítés, nincs több kockáztatás! Fenyegethet a kalauz angolul, németül és franciául, hogy örökké a másodosztályon fogunk ülni, ha nem viselkedünk rendesen. Na és? Sem a kalauznak, sem a mozdonyvezetőnek nincs joga ahhoz, hogy leszállítson minket. Nem akarna beülni közénk egy rablóultira, kérdezzük a türelmetlen kalauzt. Gorcsev Iván még huszonegy éves sem volt, midőn elnyerte a fizikai Nobel-díjat. Ilyen nagy jelentőségű tudományos jutalmat e poétikusan ifjú korban megszerezni példátlanul nagyszerű teljesítmény, még akkor is, ha egyesek előtt talán szépséghibának tűnik majd, hogy a makaó nevű kártyajátékon nyerte el. Dőljünk hátra, lazítsunk! Akinek eszébe jut valami és tenni akar, azonnal hagyja el a vagont!

Nyolc éve nem vittünk véghez reformokat Magyarországon. Nyolc éve nem csinálunk semmi emlékezeteset. Ha így folytatjuk, lesz belőle tíz vagy tizenkét év. Két, két és fél politikai ciklus. Megyünk, ballagunk saját időnk után, nem előtte járunk. Akár a pangásos, lassan telő hetvenes évek. Nap napra, hét hétre, mintha évek lennének. Szélárnyékban. Rend van megint. Párttitkár urak tesznek, hogy semmi ne legyen. Nemzeti elvtársak kajabálnak, hogy ami van, más legyen, hogy ne változzék semmi. Száz és száz kádárka bőregér repked a hűlő éjben. Csak mi nyerjünk! Ő veszítsen! Csapkodnak apró szárnyaikkal. Csak megtartsuk birtokainkat és címeinket! Visszanyerjük hatalmunk és vagyonunk! Rend legyen, a mi Rendünk! Denevérrend. A nép, az istenadta nép azért fohászkodik, hogy hagyják végre békén. Csak még ezeket túléljem! Csak még azokat kiguggoljam! Ne borzongj - a te vezetőid és a te néped! Különben is, nem hallottad, minden jól megy.

"Te Rendetlen, vigyázz, a Rend veszélyes. / A szarvas a vadaskertben megőrül, / A sötét fák alatt a szenvedély les, / Vércseppek csöpögnek a háztetőről. / Zene, magánjog s geometria / Nem őrzik többé rendben a világot, / Esőköpenyben jár az éj fia, / Vadmacska nyí s borzongnak a virágok" - írta Márai Sándor.

Állunk a ház előtt, miután megvitattuk, hogy merre megy tovább a magyar gazdaság. Hideg van. Didergünk. Mégis, itt valahogy szabadabban beszélünk. Szabó István hidegtől fehéren mondja: - Úgy éreztem magam, mint egy magyar film forgatókönyvi megbeszélésén. - De hiszen akkor jól érezted magad. - Egyáltalán nem. Ott is mindenki zseniális. Mondjuk, a Hamletet akarjuk filmre venni. Jobbnál jobbak az ötletek. S akkor valakinek eszébe jut, hogy nincs, aki eljátszhatná Hamletet. Na, ilyenkor születnek az igazi magyar megoldások. Miért ne lehetne Kállai Feri? Nagyon nagy színész! Igaz, hogy lassan nyolcvanéves, de éppen ez a jó, mert így kifejezhetjük, hogy nálunk milyen későn lehet hatalomra jutni. Ne nevessetek! Még jobb lenne Eszenyi Enikő. Zseniális színész, csodálatosan játszaná, hogy Hamlet valójában nő, Erzsébet, bosszú, ezt csinálja bárki utánunk. Ki merné kimondani, hogy nincs színészünk, hogy nem vagyunk alkalmasak, hogy valamennyi megoldásunk pótmegoldás? Biztosan remek ötletek, megoldások jutnak a ti eszetekbe is, csak egyetlen gond van velük: valódiak, de nem igazak.

Derékból meghajol kétszer-háromszor. Búcsúzik. Figyelő szeme mindvégig az arcunkon, a szemünkben. Ő Hamlet, a dán. - Győzd meg felőlem és igaz ügyemről a kétkedőket. Hűség és merészség. Én pedig átformálom Kosztolányi Dezső versét: "Közönyös, furcsa, idegen. / Előtte köd, utána köd. / Csak néz és ezt gondolja tán: / kétezeröt."