Göncz és Mécs kifütyülése között volt egy hasonlóság: mindkettő október 23-ához kötődött, az egyik az Országház épülete előtt, a másik történelmünk egyik leggyalázatosabb eseménysorának végső helyszínén, a 301-es parcellánál. Mindkét esetben jól körülírható csoportok és eszmények nevében fütyültek: azokéban és azok nevében, akik úgy élték meg a rendszerváltást, hogy bár azt az ő helytállásuk alapozta meg, mégis a vesztes (értsd: a hatalom technikai oldalát meg nem ragadó) oldalra sodródtak. Az inzultus olyan személyeket érintett (rajtuk csapódott le), akik '56 szellemét nem úgy értelmezték, hogy az csak és kizárólag egy csoport és szellemi örököseik sajátja. Az indulatok és megnyilvánulásaik ugyanolyan kiszámíthatók, mint az emberi természet.

Gyurcsány és Demszky kifütyülésének nincs ilyen módon körülírható eszmeisége. Nem kötődik múlthoz. (Gyurcsány = Haynau? Ostobaság.) Inkább nagyon is jelenbeli, ezáltal sokkal inkább hasonlatos ahhoz a füttyhöz, aminek alapja a legrosszabb szurkolói mentalitás. Gyomorba talpaltuk a hátvédet? Megengedett, mert győzni kell. Ez esetben is a puszta indulat dominál, de nem a megélt vélt vagy nagyon is valós sérelmek indulata, sokkal inkább a vezérszurkolóé, akitől elvették azt a játékát, hogy kénye-kedvére beleszólhasson a csapat összeállításába, viszont nagyon nem tetszik neki, amit lát a pályán. Mert ott van egy másik csapat is.

És a vezérszurkoló ilyenkor tábort szervez. Táborban pedig az érzelmek könnyen elszabadulnak. A fekete-fehérekre, igen-nemekre épülő közbeszéd, a mindent leegyszerűsítő mechanizmus egy szikra nyomán is önálló életre kel: te velem, te ellenem, aki ellenünk, az nincs velünk. A legkisebb táborbeli félrecsúszott gondolat legenyhébb következménye az, hogy - mint azt Dávid Ibolya fogalmazta furcsa-keserű beszédében tegnap - "mi még egymásnak sem tudunk kezet nyújtani". És ettől már csak egyetlen hajszál másik, drámai jóslata: "mi saját magunk lövünk egymásra".

Mondják, a "ballib" nem fütyül. Ez igaz. De az is igaz, hogy szégyenlősen súg össze. Persze, ez nem menti azt, aki egy nemzeti ünnepet méltató beszéd alkalmával is fontosnak tartja az óbégatást. A miniszterelnök "kilépett" a protokollútvonalból. Szokatlan módon, szemtől szembe vállalta a népszerűtlenséget. Talán azért, mert a szó a füttyel szemben is szó. Ritkán a helyére kerül, s ennek esélyét soha nem szabad lebecsülni. A nagyobbik ellenzéki pártban sajnálják a történteket, ám úgy vélik, hogy mindez nem történt volna meg, ha a kormányfő stílusa és politikája nem adna okot a keserűségre. Bizonyára sok a felhalmozódott keserűség, de ki gondolhatja azt komolyan, hogy a rendszerváltozás óta ez mindig jobbról ömlik balra? Volt, aki döbbenten megnémult tőle, akadt, aki nem volt hajlandó ezzel szembesülni, s inkább nem tartott beszédet, vagy hajnalban koszorúzott a 301-es parcellánál. A Fidesz tétele szerint ők szavaikkal és tetteikkel valamennyien kierőszakolták a durva elutasítást. Lehetséges, bár ha ez a fütty újra és újra csak egy irányból harsan, fölébreszti a gyanút, hogy talán van egy csendesebb, visszafogottabb, s ebben a műfajban gyengébb, bátortalanabb Magyarország is, amelynek tagjai halkan és egymás között ugyan, de máshogyan emlékeznek egységbontásra, arroganciára.

A "magánszorgalmú kutyák" tábormentalitásában talán mégiscsak az a legszörnyűbb, hogy uszítható. És az, hogy - Illyéssel szólva - utáljuk bár őket, néha ámuldozva tesszük ezt. Ha másért nem, legalább ezért szégyelljük magunkat mindannyian.