Mikor e sorokat kopogom, a rádió tudósítása szerint végül is létrejött az egyezség: az agárkormányzat és a tüntető gazdák egy "semleges" helyen, az agrárkutató intézetben ülnek tárgyalóasztalhoz.

Addig "kölcsönösen elfogadott helyszín hiányában nem jött létre a korábban megbeszélt találkozó. Az agrártárca vezetői a minisztérium épületében, míg a gazdák a közeli, Kossuth téri MTESZ-székházban akartak tárgyalni. Természetesen az utóbbi napok agrármegmozdulásairól folyik a szó - a történet hónapok óta tartó üres egyezkedés után immár tragikomikus fordulatot vett. A gazdák nem voltak hajlandók bemenni a minisztériumba. Merthogy nem lépik át annak az épületnek a küszöbét, ahol becsapták őket.

Ezen azért sokáig el lehet tanakodni.

Amikor a gépek látványosan felsorakoztak Pesten, a városi polgárok nagy része alighanem csak annyit értett meg ebből az egészből, valami támogatást nem kaptak meg a parasztok, és most tiltakoznak emiatt. Van, aki szimpatizál velük, van, aki nem. Van, aki automatikusan rohan a tüntetésre és ott "vesszen a kormányt" kiált, más szerint meg a gazdáknak kellene minél gyorsabban hazamenniük az utakról és örülniük annak, amit kapnak. (Egyébként a főszervező a gazdakör, amely - ahogy mondani szokás - legalábbis nem áll távol a legnagyobb mai ellenzéki párttól; és a tüntetők között "természetesen" rendre feltűnnek a hazai politikai cirkusz közismert szélsőjobboldali artistái is. Annyit el kell viszont ismerni, hogy a szervezők igyekszenek távol tartani magukat tőlük. Ezzel együtt azonban az egész körül fojtogatóan ott tekereg a napi politika. Nagy kár, hogy így van, de így van.)

Tehát: miért is lett tele munkagépekkel a Felvonulási tér?

Gyorsan tisztázzuk hát ezt a mostani ügyet, hogy aztán mélyebbre is leáshassunk. Az Európai Unióban a magyar növénytermesztőknek tavalyi termelésük után hektáronként nagyjából 35-36 ezer forint uniós támogatás jár. Igen: jár. Ahogy jár a biztos értékesítést megalapozó gabonafelvásárlási (intervenciós) lehetőség is, vagyis fix áron megveszi tőlük az EU a termést. És jár nekik a kiszámítható, legalább középtávra érvényes ágazati szabályozás is, mert a mezőgazdaság nem alkalmazkodhat kormányciklusokhoz - amivel mellesleg azért mifelénk úgy másfél évtizede folyamatosan kísérletezgetnek az egymást követő kabinetek. Az EU tehát az említett feltételeket minden "hivatalosan nyilvántartott" termelőnek biztosítja. A tüntetők igazából ezt kérik számon.

Mindez azonban mérhetetlenül sok kifizetendő euróval egyenlő - nem is adja oda egykönnyen a közösség. És ha valaki jogtalanul jutna hozzá, kíméletlenül visszaszedi.

A rendszer utóelszámolásra épül, szigorú ellenőrzéssel. Tavalyi csatlakozásunk időpontjában tehát elvileg még nem "járt" azonnal a támogatás, de a hazai költségvetés kifizetett minden bejelentkezett gazdának hektáronként nyolcezer forint előleget (ez nagyjából a korábbi teljes szubvencióval egyenlő) és e ponton a kormány hibázott egy súlyosat: megígérte, hogy a hivatalos határidő, április 30. helyett az év végéig a teljes összeget mindenki megkapja. Nem így lett - csakhogy, aki erre az ígéretre alapozva például gépet lízingelt, annál februárban már kopogtatott bank: hol a törlesztés?

A támogatások késésének azonban - és ez egy nagyon fontos pont - van egy igen kínos oka: az a fránya adminisztráció. A gazdáé meg a hivatalé együtt.

Hogy valaki agrárpénzhez jusson, be kell jelentkeznie a nyilvántartásba, nagyon pontosan megmondania hol, mekkora területen, mit termel. Ezt az uniós rendszerben kötelezően ellenőrzik. A baj ott kezdődik, ha ugyanarra a területre többen is beadják a kérelmet - ezt a kifizető hivatal visszadobja. És nálunk ez történt az esetek negyedében. Mert mi azért szeretünk ügyeskedni. Kicsit kikerekítjük azt a földet, kicsit hozzárajzolunk a térképen. Csakhogy ez most nem megy: jön a műholdas ellenőrzés és megbuktunk. A felvett pénzt pedig adó módjára szedik tőlünk vissza, sőt még a rendszerből is kizárhatnak.

Amikor az ország uniós felkészülése a kilencvenes évek közepétől a gyakorlatban is megkezdődött, hamar világossá vált: a csatlakozás egyik leginkább feszült területe a magyar agrárvilág lesz. Nem egyszerűen két adminisztráció, két jogi szabályozás "egymásba fordítását" kellett megoldani. Ennél jóval keményebb volt a feladat: eltérő kultúrákat, szokásrendszereket, hagyományokat kellett valahogy közelíteni egymáshoz - pontosabban főként nekünk a Lajtán túli világ rendjéhez. Csakhogy a mi agrárfelkészülésünk mindvégig hol a nemtörődömséggel, hol meg a fejvesztett kapkodással volt viselős. Egy világos szabályok szerint, ütemezve elvégezhető hivatalkiépítés az utolsó évre maradt, miközben csatlakozó társainknál már a belépés előtt évekkel megkezdték a próbaüzemet. Aztán az új hivatal környékén a nagy rohangálásban itt is, ott is jöttek a hibák. Tekinthetnénk ezt az egymást követő kormányok súlyos mulasztásának, noha közismert, hogy a mostani agrárkormányzatnak a Torgyán-érában elmulasztottakat is pótolnia kellett.

Ám ez szinte semmi ahhoz a bűnhöz képest, amit a mi egymást váltó hatalmaink a fejekben követtek el. A csatlakozás előtti utolsó pillanatig gyakorlatilag csak ímmel-ámmal tettek valamit azért, hogy az a nagyjából négyszázezer magyar állampolgár, akinek megélhetése közvetlenül függ majd attól, hogy jól ismeri-e az új regulát, valóban megérthesse azt.

Bizony, mert ha így tettek volna, kellemetlen mondatokat is ki kellett volna mondani. Például, hogy az unió valóban tekintélyes támogatásokat fizet erre meg arra a tevékenységre, de ennek kemény szabályai is vannak. És ennek nem felel majd meg mindenki. Vagy azt, hogy a belépés után igenis jöhet Magyarországra külföldi élelmiszer, és azzal ugyanúgy kell versenyezni, mint két szomszédos péknek. Ja, és hogy a pénzkijárós ágazati lobbizás - "adjatok már ötmilliárdot az almásoknak" - kissé megnehezül, mert a pénzek nagy részét szigorú szabályok szerint és csak a megjelölt célokra szabad elkölteni. Hogy az unióban bizony rend van. Legalábbis a mifelénk eddig volt zavaroshoz képest. Amiben meg persze lehetett ügyesen halászgatni is.

Mindezek után aligha kell csodálkozni azon, hogy kilenc hónappal a csatlakozás után afféle szántóverseny-formát ölt a budapesti Felvonulási tér, és folyamatosan tüntetnek a szakminisztérium épülete előtt - ahova egyébként, ugye, nem hajlandók bemenni tárgyalni. Ők már csak a pénznek hisznek, mert ami jár, az jár. És meg szeretnének élni.

És most igen kényes ponthoz érkeztünk el. Azt kérdezte tőlem a taxis: én mikor kapok állami támogatást, hogy lecserélhessem végre a tizenkét éves Opelomat? Az én megélhetésem nem fontos?

Válaszolni erre persze nem könnyű. Az legalábbis tény, hogy támogatás nélkül a hazai gazdálkodók zöme gyakorlatilag kilátástalan helyzetbe kerülne, mert uniós versenytársai pillanatok alatt elhúznának mellette (így is van már a pultokon bőven külföldi élelmiszer), és alighanem nagyon gyorsan tönkremenne. A vidéki létforma fenntarthatóságának pedig - az elmúlt évtizedekben bekövetkezett zsugorodása ellenére - változatlanul kihagyhatatlan eleme a piacra termelő agrárgazdálkodás.

Ezt a taxis azonban vagy elhiszi, vagy nem. Ő harmincmilliós, légkondicionált, hifivel és műholdkövető rendszerrel felszerelt csodamasinát lát - hát bizony, nem hiszi el, hogy akinek ilyenje van, az a napi megélhetését félti. De a gazda ma kényszerhelyzetben van: ha meg akar állni a lábán, fejlesztenie kell technológiáját, különben kiszorul a piacról. Az utóbbi években ráadásul megindult az ágazatban egy komolynak ígérkező tőkekoncentrációs folyamat is, amely a termelést előbb-utóbb óhatatlanul hatékonyabbá teszi. A tehetősebb agrárvállalkozó egyre több földet vesz vagy bérel, nagyobb géppel dolgozik, mint korábban, jobb vetőmagot, műtrágyát, egyebet használ - sok kisebb társa pedig ezt a versenyt nem fogja bírni. Akár kap hektáronként harmincötezer forintot, akár nem. Ráadásul, ha a tervezett uniós agrárszabályozási reform néhány év múlva végbemegy, kevesebb lesz a piacszerűen termelő ágazatok támogatása is.

Számukra nincs hát remény? Dehogy nincs. Van más út is, mint a "szántóverseny". Ez pedig az a bizonyos "fenntartható" mezőgazdasági modell, amelyben meghatározó elem a környezettudatos gazdálkodás. Nem keverendő össze a biotermeléssel, de ahhoz nagyon hasonló, szigorú szabályok szerint kell művelni. Akkor - de csak akkor - ad ehhez kiemelt támogatást az unió, ha azokból mindent az utolsó betűig betart a gazda. Ne legyenek illúzióink: sokan még nem ismerik ezeket a szabályokat. Ezért kockázatos azok javaslata, akik már most, azonnal átállítanák az ágazatot erre a pályára. Ehhez még sokat kell tanulni, pontosan anynyit, amennyit korábban, a csatlakozás előtt kellett volna. És ebben a folyamatban végre tényleg ki kellene állni valamilyen ésszerű, praktikus és végrehajtható állami programmal, mert különben megint jön majd a nagy magyar elkésés.

Meg sok száz traktor a Felvonulási térre.