Romokban állt a Közlekedési Múzeum, hiányzott a Korcsolyacsarnok egyik szárnya - így van ez egyébként ma is -, és a madárdalra vágyó nagyvárosi ember is mind ritkábban hallhatott fülemülét vagy pacsirtát a fák közt. Thaly Tibor, A 200 éves Városliget szerzője így magyarázta ezt a szomorú jelenséget: "A 10-13 éves suhancok nem engedelmeskednek a parkőröknek, azokat kigúnyolják, megdobálják és még a rendőr sem tudja őket megfogni. Ezek a fiúk irtó hadjáratot vezetnek a költés idején a fészkelő madarak ellen. A tóban halásznak, fürödnek, a fákon mászkálnak, tördelik a bokrokat."

Mindezt csak azért idéztem, hogy lássák, milyen más világ volt az negyven évvel ezelőtt. Meg azért, hogy leszögezhessem: Tihanyi Tibor egész biztosan nem tartozott ezek közé az elvetemült gazfickók közé. Ezt egyrészt a városligeti Műjégpályára szóló Tanuló bérletjegyére klamnizott fénykép bizonyítja: fehér ing, kötött mellény, katonásan rövid frizura. Másrészt ezt erősíti az a tény is, hogy a fiatalember egyáltalán megváltotta a Tanuló bérletjegyet. Vásott suhancoknak ez aligha volt bevett szokásuk.

Hetven forint volt a bérlet, öt forint az Állami Biztosító biztosítása - nem kis summa 1964 és 1965 fordulóján. Az igazolvány naponként egyszeri belépésre jogosította tulajdonosát, kivéve a szerda és csütörtök délutánokat, amikor a sportolók vették birtokba a pályát. "A bérletet tilos másnak használni" - szólt a szigorú utasítás, és Tihanyi Tibor bizonyára tartotta is magát hozzá. Ő maga nem vitte túlzásba a korcsolyázást: november 13-án ment ki először a Műjégre, aztán még háromszor abban a hónapban. Decemberre két látogatás jutott, januárra és februárra már csak egy.

Aztán eltelt néhány év, és 1968-ban felújították a Műjégpályát. A régi csövekre új csőrendszer került, a háromszáz méteres pályát négyszáz méteres váltotta fel. Az árak ennek ellenére nem változtak. Vagy mégis? A Felfedezem Budapestet című, 1974-ben kifejezetten gyerekeknek írt útikönyv tanúsága szerint akkoriban 6 forint 30 fillérbe került a napi belépőjegy és még mindig 75 forint volt az egész szezonra szóló diákbérlet. Igaz, ez utóbbi már csak minden másnapra volt érvényes.

A korcsolyázáshoz persze előbb be kellett szereznie a szükséges sporteszközöket. A szaküzletekben akkoriban 79 forint volt a kulcsos korcsolya, 140 és 320 forint között lehetett műkorcsolyát kapni. 370 forintot kértek a menő hokikorcsolyákért, a hokicipő ára pedig az 550 forintot is elérhette. Aki ezt soknak találta, még mindig elmehetett a Bizományi Áruház Vállalat sport-műszaki boltjába, a Dohány utca 20. alá: itt árusították a használt korcsolyákat.

Aki drágállotta a Műjég árait, annak legfeljebb az Újpesti Dózsa pályáját tudták ajánlani. A Megyeri úti jeget a közönség is használhatta, az egyszeri belépőjegyért három forintot, a bérletért hatvanat kértek. Ezen túl már tényleg csak az egyre ritkuló természetes jegek maradtak, azaz a telente felöltött iskolaudvarok, teniszpályák, grundok. De a Felfedezem Budapestet szerzője sietett megjegyezni: "ezek olcsóbbak, csak persze ritkábban van megfelelő jég rajtuk".

Pedig, gondoljanak csak bele, azok még valódi telek voltak...

nol w www.nol.hu/lelohely