Megállt az idő
"Csuvi, a tartalékenergiát!"
(Han Solo)
Bocsánat, tudom, hogy volt már Gyurcsány-beszéd (mit kell enynyit rugózni ezeken a szerencsétlen, üres, bárgyú beszédeken, mintha valaha is akart volna mondani valaki valami értelmeset vagy fontosat, mintha lett volna egyetlen épkézláb ötlete is, nem csak egy újabb verbális választási plakát minél nagyobb elérésű kihelyezése volna a cél), volt már Grammy, sőt Arany Csirke is lesz (életműdíjat Stohl Bucinak, most!), de én leragadtam a filmszemlénél valahogy.
Idegi alapon, persze. Ilyenkor a magyar sajtó jelentős hányada körbenyalja a filmszakmának nevezett gyanús állagú izét, mennek a bennfenteses interjúk nagyjából - ám nem méltatlanul - ismeretlen faszikkal, és mennek a gyomorfogatónál gyomorforgatóbb sírások, hogy így nem kaptunk nyolcvanmilliót, úgy nem kaptunk százötvenet, közben a művészek lehámlott vakolatú házak előtt fényképeztetik magukat, elhanyagolt ruházatban, előbb-utóbb valamelyik a Fedél nélkült is kezébe veszi, szóval a lepukkantság a magyar filmes létnek sine qua nonja, kábé, mint az underground metálnak, közben meg röpködnek a százmilliók.
Az idei filmszemlét már a legbarátságosabb, legszociálismunkásabb kritikusok sem menthették ki, itt már nagyjából - bár még mindig csak nagyon-nagyon finoman - ki lett mondva, hogy az egész úgy szar, ahogy van.
Pedig a szakma - vagy micsoda - örül, mert egyre többen néznek magyar filmet. Na ja, ha már ilyen sok van, muszáj. Meg aztán jórészt a mi pénzünkből van, ugye.
A közönségfilmnek nevezett monstre videoklipek, amelyeknek a stábok nyaraltatásán kívül semmi hasznuk sincs, nagyjából ismertek mindenki előtt: két Koltai Róbert-lakodalmas közt egy Magyar vándor-szerű értelmetlen izé, nem beszélve a kernandrásos vígjátékokról, amik nyugodtan lehetnének vidám jelenetek egy Szeszélyes évszakokban, ha több Balázs Péter és Szombathy Gyula lenne bennük, meg nem lennének olyan piszok hosszúak és drágák. Viszont még úgy-ahogy tisztességes üzleti vállalkozások, bár csepegtetnek azért ezekbe a limonádékba is az alapítványok, nyilván, az ügyes producer mindig tudja, hová lehet pályázni.
A magyar film pontosan olyan, pont úgy működik, mint a magyar futball. Látványosan eredménytelen, irtózatos pénzeket nyel el, összevissza hazudozik önmagáról (ebből következően ugyanolyan erkölcstelen is), és az egykorvolt aranykorra hivatkozik, meg a megfellebbezhetetlen, utolérhetetlen magyar géniuszra, dörgölőzik az emlékekhez, mint a pörköltmaradékra váró macska. És a dolog, úgy-ahogy, működik.
A legkisebb értékelhető megmozdulást is lelkesen fogadja a közönség és a sajtó (vö.: Lothar Matthäus/Gellei Imre/Bicskei Bertalan/Verebes József: Látok biztató jeleket... ). Így lett nemzetközivé tupírozott siker a Kontroll, amelynek forgatókönyvét valamiért a negyedénél abbahagyták.
Jancsó valahogy belátta, hogy itt filmet már nem lehet csinálni, ezért évek óta csak hülyéskedik (saját bevallása szerint), más kérdés, hogy lehetne hülyéskedni olcsóbban és viccesebben is, és az sincsen rá túl jó hatással, hogy még ezeket a hülyéskedéseket is megeszi lojális közönsége. Szőke András ugyanazt az amatőr burleszket rendezi húsz éve. Tarr Bélát egyszer majdnem megértette valaki, de az meg depressziós lett, és fölakasztotta magát. Szabó Istvánt még saját maga is unja.
Oké, próbáljunk meg találni valami kvázi objektívnek tekinthető mércét, nézzük mondjuk a nemzetközi eredményeket! A majd' hárommilliárdos szuperprodukciót, a Sorstalanságot épphogy sikerült bekönyörögni a Berlinale programjába, pedig a németek aztán már bűntudatból is igyekeznek szeretni minden holokausztos művet. (Egyébként: a Sorstalanságnál némileg egyszerűbb irodalmi művek filmre vitelén is el szoktak tökölni komoly rendezők tíz-tizenöt évet!) De egyébként sem emlékszem, hogy komoly fesztiválon mikor nyert komoly díjat magyar nagyjátékfilm. Néha Tarr Béla nyomul az undergroundban.
Az utolsó, mindenki számára érthető történetet hibátlanul elmesélő, minden kockájában professzionálisnak tűnő magyar film valószínűleg a Gothár-féle Megáll az idő volt, talán Cannes-t is megnyerhette volna, ha kiengedik a komenisták. (Én még bírtam az Idő vant, meg a Tiszta Amerikát is, de ezek alighanem csak a vonatkozó Esterházy-művek ismeretében élvezhetők.) A Megáll az időre volt mondható utoljára, hogy: film. Értsd: nem magyarfilm. (Hanem: magyar film.) Mondom, tiszta futball. Már megint a Puskás-Hidegkuti-Czibor.
Mondom, tiszta futball és televízió: ahol így vagy úgy, de jön az állami pénz, folydogál, ott hirtelen nagy köd keletkezik, áthatolhatatlan, sűrű homály, és ez nem kedvez a tisztességes munkának meg a költséghatékonyságnak.
Nemrég egy tisztességben megőszült avantgardista sopánkodott egy interjúban, hogy csak hatvanmilliót kapott a filmjére, amit végül Citrom-díjra tartott érdemesnek egy társadalmi zsűri, és csak azért nem fütyülték ki hangosan, mert a magyar publikum gátlástalanul jóindulatú.
Kevin Smith a Clerks (itthon Shop Stop címen került forgalomba) című világsikerét 27 000 dollárból forgatta 1994-ben! Saját pénzéből persze. Ez kábé a tizede annak az államtól lecsorgott megalázóan kevés hatvanmilliónak.
Tarantino 1992-es zseniális krimije, a Kutyaszorítóban 1,8 millió dollárból jött ki - Harvey Keitellel, Tim Roth-tal, Michael Madsennel és Steve Buscemivel. Tudunk olyan magyar filmről, amely amatőr szereplőkkel készül tíz éve, de eddig még nem mutatták be, valószínűleg nem is fogják, és kábé kétszer ennyi (állami!) pénzbe került. És akkor hol vannak még a milliárdos költségvetésű kurzusdarabok?!
(A magyar film állapotáról még sok mindent elmondanak azok a két-háromperces, valószínűleg súlyos forintmilliókból készült darabok, amelyek a Soros Alapítvány megbízásából teszik próbára a mozilátogatók idegeit, az önmagában is parádés "Éljünk úgy, ahogy élhetnénk" jelmondat illusztrációjaként. A kisfilmek után alighanem a legliberálisabb mozinézők is komolyan elgondolkoznak egy jóízű zsidózáson-buzizáson-négerezésen.)
