Tucatnyi elszánt zöldaktivista sürög-forog a Zengőn. A fákon sátoroznak, időnként leszállnak az odalenn lobogó tűzhöz melegedni, esznek-isznak - szóval folyamatosan jelen vannak, használják és terhelik azt a természeti környezetet, aminek a háborítatlan megőrzéséért ez az egész felhajtás folyik. Hogy hasznos-e, amit csinálnak, majd eldönti az utókor. Ám az bizonyos: a Zengőn - amely évtizedek óta honvédségi terület - egészen addig nyugalom volt, amíg előbb a porcelánbolti elefántként viselkedő honvédelmi tárca (a radarépítés ötletével), majd nyomában a hasonlóan hiperaktív zöldbrigád meg nem jelent. Ha most gyorsmérleget készítenénk - a megkezdett fakivágással, a letaposott növényekkel, a fába vert betonvasakkal, a megzavart csönddel - azt eldöntendő, hogy ki okozott eddig nagyobb kárt, nem biztos, hogy a HM felé billenne a mérleg nyelve. És akkor még a (negatív) szemléletformáló hatásról nem is beszéltünk: a médiából tájékozódó polgár hónapok óta azt gondolhatja ugyanis - egyébként tévesen -, hogy a Zengő problémája az első számú környezetvédelmi gond hazánkban. S ha elhiszi, rögtön meg is nyugszik (ezt hívják hamis biztonságérzetnek): nem is állhatunk olyan rosszul, ha a zöldek ráérnek egy ilyen üggyel enynyit foglalkozni...