Valójában a nyugalom jöttére attól a perctől kezdve számítani lehetett, hogy a palesztin nép túlnyomó többsége, szembefordulva a Hamasz, az Iszlám Dzsihád és más "radikális" (a terrort legitim eszközként értelmező) csoportok bojkottjával, Abbasz képében olyan embert választott meg Arafat utódjául, aki mindig is a konfliktus tárgyalásos rendezésének híve volt, s ami ennél lényegesebb: nyíltan szembefordult a terméketlen erőszakot megtestesítő intifádával (fegyveres lázadással). A várakozásokat felerősítette az a váratlan fordulat, hogy a "radikálisok" ez után a politikai pofon után Abbaszt, mintegy önkritika gyanánt, a palesztinok törvényes, sőt hazafias vezetőjének ismerték el.

Most tehát nyugalom van, néhány nap óta pihennek a fegyverek. Tűzszünet azonban nincs. Csak hallgatólagos megállapodás van arról, hogy ha a palesztin fegyveres és terrortámadások szünetelnek, akkor az izraeli fegyveres erők "természetben" viszonozzák ugyanazt. Annak jelét nem látom egyelőre, hogy az izraeliek készek volnának valamiféle formális tűzszüneti megállapodásra, végtére is ők a terroristákkal nem tárgyalnak, még kevésbé állapodnak meg.

Ebből adódóan kicsit ferde vonalak húzódnak a helyzetismeret térképén. A világ közvéleménye úgy sejti, hogy a színfalak mögött izraeli-palesztin alku készül, holott nem. (Ezt az ítéletet később finomítani fogom.) Abbasznak egyelőre - ami minden jel szerint sikerülni fog neki, esetleg órákon belül - a saját radikálisait kell "befognia", azaz tűzszünetre bírnia, ámde úgy, hogy Izrael nevében semmit sem ígérhet nekik. Tudniillik az izraeliek még nem döntötték el magukban, hogy a "terror" leállítása, avagy szüneteltetése fejében jár-e valami a palesztinoknak. Ők a csöndet (tűzszünetnek vagy másnak felfogva, édes mindegy) egyszerűen az Abbasszal folytatandó tárgyalások előfeltételének tekintették eddig, s mint említettem, a "természetbeli" kölcsönösség szemhatárán túlra egyelőre nem téved a pillantásuk. Az izraeli jobboldal radikálisai szerint "a palesztinok" győzelemként élnék meg, ha a csönd fejében bármit is kapnának, ergo az izraeli politika nem lehet örömszerzés forrása.

Csakhogy. A palesztinok egyébként teljességgel örömtelen életébe nem biztos, hogy bűn volna némi örömöt vinni. Ha kevésbé poétikusan ragadjuk meg a dolgot, elmondható: ha Izraelt érdek fűzi ahhoz, hogy Mahmud Abbasz tekintélye népe körében növekedjék, akkor elviselhetőbbé kell tennie az életet a palesztin tömegek számára. Az nem megy, hogy miközben Abbasz egyfolytában csöndre inti nyáját, napi rendszerességgel folytatódjanak a hadműveletek megbújó palesztin ellenállási csoportok és (valódi) bűnökkel terhelt egyének ellen; hogy a buldózerek napi rendszerességgel romboljanak le palesztin otthonokat, s öljenek meg (gyakran) ártatlan embereket; hogy a palesztin városok között több mint rendszeresek legyenek a "forgalmi korlátozások", más szóval ne legyen normális élet; hogy zárva legyenek az átkelőhelyek Izrael és Palesztina között, és tovább épüljön a palesztin termőföldek rovására az a bizonyos védelmi fal.

Igenis kellenek engedmények, még ha megállapodásban nem formalizálják is őket. Kell türelem is, legalább akkora Abbasz iránt, mint amekkorára neki van szüksége a Hamasszal és más ellenséges szervezetekkel szemben, amelyek egyébként, úgy fest, szívesen betagozódnának már a palesztin politikai rendszerbe, ha valami "ellenértéket" tudnak felmutatni tagságuknak eddigi intranzigenciájuk meglazítása fejében. Egy okkal több, hogy Izrael se legyen intranzigens. Végtére neki is voltak terroristái hajdanán, s néhányukból még miniszterelnök is lett.