A minap mégis dühbe gurultam.

Mielőtt leleplezném, ki miatt, mi miatt, előbb kinyilvánítom, hogy tucatnyi élő és elhalt komédiásért, énekesért rajongok feltétel nélkül a népszórakoztatás egykori, de még mai berkeiből is. Működése terepétől függetlenül tisztelek minden nagy egyéniséget, képzett és képességes muzsikust, bohócot, artistát, akik tántoríthatatlanul kiszolgálták s kiszolgálják egy olyan tömegnek a hangulatigényét, amelynek kedélytelen, savanyú korunkban vigaszul igenis szüksége van a súlytalan és andalító, habkönnyű és üdítő percekre, órákra is. Az így elvesztegetett időtől e feledésbe menekülő tömeg számomra semmivel nem alávalóbb, mint a mást és egyebet szerető "rétegközönség", amiképp "kiszolgálóikat" sem vélem becstelenebb honpolgároknak a másképp és mást daloló, másképp, és mást megfogalmazó előadóknál.

A minap ennek ellenére dühbe gurultam.

Indulataim kiváltó oka az volt, hogy megkaptam Zorántól legújabb, mindössze négy számból álló CD-jét, A körben címűt. Azt, amellyel, tudom, hogy Zoránnak kellene házalnia reggeli tévéműsorok szerkesztőinél (ennél azonban szemérmesebb!), azt, amelyiket, tudom, hamarosan kizárólag a Sláger rádió nosztalgiablokkjába utal a piaci trend, azt, amelyikről tudom, hogy egy számot sem választ majd a Megasztárra jelentkezők izgatottan óbégató többsége a neofeminin együttesek sunda-bundái helyett.

Zorán egész életművét töviről hegyire ismerve többoldalas elemzést volnék képes írni, miért tartom ezt a mindössze négy dalból álló hanghordozót korszakosnak, most azonban csak néhány nyomatékos érvem rögzítem. Mert négy világsztár egy-egy igen különleges dalát emelik át Dusán költői, hallatlan okos, érzékeny szövegei a mi saját jelenünkbe, mintha eleve is ide és nekünk lettek volna szánva. Mert Zorán jó ízléséhez illesztett, megszokottan szenvtelen s mégis mélyen impulzív előadása személyes vallomást képvisel, az egyik dalban elegáns ítéletet, a másikban egy bennünk gyökerező hiányérzetet, egy harmadikban gunyoros fájdalmat s a negyedikben a nő iránti sokrétű és ellentmondásokkal terhes, nagy szerelmet. Zoránt közel harminc éve vélem szellemi és érzelmi rokonomnak, de most nyilvánosan is kalapot kell emelnem a Sztevanovity testvérpár előtt, mivel ők még mindig és mindenek ellenére a számukra s számunkra, korosztályunk számára fontos kérdésekről vallanak immár egy sallangokkal teli és mellébeszélésektől harsogó "show-business" mögött húzódó senki földjén.

Épp ezért gurultam dühbe.

Az nem lehet, hogy a színvonal, a következetesség, a magvasság, az invenció akkora hátrányt szenvedjen, mint amekkorába belekényszerítik korunk döntéshozói a kultúra felelős hivatalnokaitól a médiumok megtévedt felhatalmazottain át a támogatók műveletlen többségéig. Az nem lehet, hogy a talmi, a vásári gondolattalanság, a képzetlen ügyesség, a botrányra utazó gátlástalanság és a bárdolatlan vakmerőség biztosabban nyerjen teret, mint a kétségbevonhatatlan értékesség. Dühömben megfogalmazott proklamációm tehát sürgős változást, változtatást sürget és követel a politika illetékes, arra hivatott kultúrembereitől, a prosperáló és vagyonos szponzoroktól, de mindenekelőtt, és elsősorban a közszolgálati televíziót felügyelő és működtető kinevezettektől. Azért tőlük elsősorban, mert most már kétségtelenül világos előttem, hogy az MTV másfél évtizedes szellemi, gazdasági és szakmai kómájából mindaddig föl nem ébredhet, amíg nem kezdi el törvényerőre emelni az "és"-t! Az "és" alatt azt értem, hogy záros határidőn belül fel kell lazítania a kereskedelmi televíziókkal vetekedő "licencszórakoztatás" kizárólagosságát, s legalábbis azonos arányban meg kell találnia az összes fontos műfaj legjobbjait, legrangosabbjait.

Zenében, irodalomban, táncban, képzőművészetben, humorban és mindenben (nem érdekel, hogyan, honnan és mennyiért, szervezkedjenek, ordítsanak, fenyegetőzzenek, mondjanak föl, de lépjenek már valamerre!)

Azért, hogy legalább azok is megjelenhessenek újra és végre, akik bizonyítottak vagy jogosan bizonyítani készülnek, ugyanis csak ez lehet az "és"-hez vezető első lépés!

Hogy Galambos Lajcsi és Zorán, hogy "szappanopera" és Parti Nagy Lajos, hogy a Lottó-show pipiskedő görljei és Markó Iván, hogy Szeszélyes évszakok és Kern András, hogy Önök kérték és Babos Gyula! Az "és"-eim még ebben a fele-fele arányban is mélységesen demokratikusak, hallatlanul tapintatosak, szerényen méltányosak és rugalmasan nagyvonalúak! Mert skandalum már, hogy kizárólag a "kézivezérelt Aczél-féle kultúrpolitika" érdemelhet tiszteletet még ma is azért, mert egykor voltak, lehettek a képernyőn klasszikus és kortársi művek adaptációi, komolyzenei koncertek, operák, színházi közvetítések, tehetségkutató versenyek, népzenei fesztiválok, balettelőadások, képzőművészeti magazinok, közéleti kabarék, műveltségi vetélkedők s még sok-sok minden más, amiben az elmúlt másfél évtized felmenthetetlenül és súlyosan adós maradt.

Megkérdezem:

Mit tettek a magyarságról szónokló nagyhangúak e tizenöt évben a magyar kultúráért, a magyar kortársi művészetért azon kívül, hogy jeles alkalmakkor rendre kitüntették a maguk érvényes vagy már rég érvénytelen vazallus íróit, színészeit érdemrendjeikkel, valamint stallumaikkal?!...

Mit tettek az értelmiség liberális pártfogói azon kívül, hogy mutyiban támogatták a velük rokonszenvezőket, hogy fű alatt megalkudtak azok közalkalmazotti biztonságáért?!

Mit tettek egyebet az esélytelen, vagy, mondjuk ki: a műveletlen tömeg ideológiai pártfogói a közművelődésért, minthogy erőszakos és önjelölt intézményvezetők rendre kijárhatták náluk a maguk még több és még több elpocsékolható költségvetését?!

Leszögezem: szinte semmit!!!

Ezek az urak és hölgyek még arra is képtelenek voltak, hogy fél napig összefogjanak a Magyar Televízió állítólagosan közt szolgáló tisztességes és takarékos gazdasági szerkezetének, megőrizhető erkölcsi és szakmai hitelének érdekében. Ezek az urak és hölgyek egyre-másra benyomkodták a maguk ilyen-olyan kádereit a zsíros állásokba, s azt hitték, ezzel aztán eleget tettek megbízatásuknak.

Pedig egy frászt!!!

Az uraknak és hölgyeknek egyszer már végre rendet kellene tenniük a mindannyiunk által méregdrágán finanszírozott, és, mikor kényszerűen, mikor nyeglén tékozló intézményben, ahol bulikból meggazdagodó szélhámosok és bizonyítatlan, kétes tehetségű főnökök egymást váltó garnitúrája lopta ki a szemünket, mi több, rabolta meg az eszünket, az igényességünket, a szépérzékünket, a humorunkat.

Kultúránk kedélyállapota egy haldoklóé. Hogy idejutottunk, azért, tudom, felelni soha nem fog senki! De hát, egye fene, fussanak, akiknek a lelkükön szárad ez a kietlen tizenöt esztendő! Valamit azonban nagyon hamar el kellene határozniuk, tisztelt váltógazdaságban országló politikai elit! Hogy különböző korosztályok immár teljes életükben maradjanak-e ostobák, alpáriak, könnyelműen önfeledtek és triviálisak, vagy egy-egy félórára-órára mégiscsak lehessen alkalmuk értelmes, ízléses és a lényegig hatoló alkotásokkal, igényes és fogékonyságukat pallérozó produkciókkal is megbarátkozni?! Vagy ha ők nehezebben is vehetők rá erre egyelőre, akkor legalább azoknak, akik ugyan valóban nem a "súlyozott nézettség" zömét képviselik, de kétségkívül a társadalom élesztői, szellemi és érzelmi karbantartói, többnyire kispénzű, de nagylelkű adófizetői.

Hogy a döntésre kötelezettek végre elszánják magukat egy alapvető és döntő fordulatra, szerintem már csak épphogy annyi idejük maradt, amíg ma este még egyszer meghallgatom Zorán legújabb, négy dalból álló CD-jét.

Verebes István rendező, műsorvezető