Most azonban azt, hogy kínos, az önazonosságot megrendítő, sőt a gyengeség jele békés diskurzusba ereszkedni a politikai ellenféllel. "Ezekkel" - hangzik mind a két félről. Mert, ne szépítsük, csak két fél van.

A szerencsétlenkedő kire is, mire is adjam a voksomat bizonytalansága a múlté. A kormányzó szocialista párt, élén természetesen a kormányelnökkel, nyíltan vállalja immár a pártelvű parlamenti demokrácia következményét: nincs pártok fölötti politizálás. Ilyen természetesen eddig sem volt, hiszen a pártok nem az ördögtől vannak, hanem a demokratikus akaratérvényesítés törvényes intézményei. S azért van belőlük kettő vagy több, mert nem vagyunk egyformák, nem azonosak se az értékeink, se az érdekeink. Se nemzetre, se bármely hitre hivatkozva nem lehet mindenkit egy akolba zárni, azzal azonnal vége lenne a demokráciának. A pártok meg értenek hozzá, ez a létüket igazoló munkamódjuk, hogy ügyes hangütéssel jó sok ember törekvését valahogy összehangolják. Ez vagy akkora, hogy épp eléri a parlamentbe jutás küszöbét, de akár parlamenti többség is lehet. Mindezek a politika ábécéjéhez tartoznak, de nem árt magunknak ismételgetni.

Vannak persze makacs, de alaptalan elképzelések. Ilyen például, hogy a végrehajtó hatalom, vagyis a kormány csak a valahol máshol, például az Országgyűlésben hozott döntések végrehajtásával foglalkozik. Ez így soha és sehol nem volt igaz, mert a kormány az állam legdinamikusabb eleme, ő nyújtja be elfogadásra a törvényeket annak a parlamentnek, amelyben többséggel bír, s így érvényesíti is akaratát. A végrehajtás a hivatali apparátusra tartozik, s ezt a kormány irányítja, de ez tevékenységének csak kis része. A többi politizálás, s ha végre demokrácia van, akkor természetesen pártpolitizálás, azaz rivalizálás különféle konfrontációkon keresztül. Jó lenne, ha egyre többen belátnák, hogy nincs gyanúsabb és vészjóslóbb, mint ha a politikai csúcsokon csend és béke honol. Akkor vagy nagy külső veszély támadt, vagy valami disznóságot csinálnak a vezető emberek. A pártok tehát törekedjenek tagjaik, támogatóik egymással sokféle ellentétben lévő érdekeinek az érvényesítésére. Ez nem megy politikai zaj nélkül. Az pedig alighanem téved, aki a politikai zajt a civilizálatlansággal azonosítja.

Nálunk úgy adódott, hogy két számottevő párt vetélkedhet a kormányhatalomért. Ezek okozzák a zajongást egymás bírálatával, néha rágalmazásával, s ha éppen kézre jön, az egyik a másik hatalomra jutásával fenyegeti az ország lakosságát. Felesleges ezen szörnyülködni vagy lamentálni. Érdekesebb kérdés, hogyan voltak képesek a sokféle egyéni, helyi, ágazati stb. törekvést két nagy csoportba tömöríteni. A kicsi pártoktól talán elnézést kellene kérnem, de hát ők is ilyen nagyok szeretnének lenni, és amíg ez nem sikerül, a nagy pártokkal kell társulniuk. Mert ha ilyen tömörítés, tömbösítés, pillérbe fogás nincs, akkor a milliónyi törekvésben szétporlana az ország. S noha jó alappal minden pártot lehet bírálni, s demokrácia lévén, akár hangosan szidni, ez a teljesítmény méltánylásra érdemes. Nem is olyan régen többnyire azt gondolták, hogy a társadalomban lévő különböző osztályok, rendek, rétegek azok, amelyeknek a pártok a szószólói, valahogy rájuk épülnek. De hol van már a tavalyi hó? Ilyenféle társadalmi szerkezetről nem tudunk, vagy tudni nem akarunk. A különféle vizsgálódások meg egyébként is azt jelzik, hogy e pártok állampolgári mögöttesében inkább csak puha, kulturális jellegű különbségek, mintsem kemény, objektív, materiális eltérések vannak. Ezek a pártok bizony magukat szervezték meg, s a politika világában mi meg olyanok lettünk, mint a pártjaink. Erről szól a kettészakadt ország rémmeséje. De hogyan történhetett ez meg?

Egy kiváló értekezés olvasható erről a Századvég folyóirat legutóbbi számában Enyedi Zsolt tollából. Egyszerre provokatív és briliáns a címe: A voluntarizmus tere. Merthogy van ilyen tér, s ez jóval nagyobb a politikai mozgás számára, mint ötven vagy száz éve. A voluntarizmus ugyan negatív csengésű szó, a politikai akarat túlfutása, s egyben hatalmi pozícióból elkövetett, káros erőszaktétel a realitásokon. No, de erős elszánás, eltökéltség, szívós következetesség, vagyis hát akarat nélkül nehéz sikeres politikát elképzelni. Az elmúlt tizenöt évben e nélkül nem lehetett sikeres pártot csinálni mások ellenében. S mindezt úgy, hogy nem lehetett a régi gondolati sémák szerint valamiféle alap felépítményeként előállni: én, kérem szépen, csak ezt vagy azt a társadalmi osztályt, réteget képviselem. A szocialisták is leszoktak még a "bérből és fizetésből élők"-féle megjelölésről is, a Fidesz-párt meg a "munkástagozat" megnevezéssel legfeljebb elnéző mosolyt csal elő az emberekből. Így aztán a régi értelmezések szerint szinte az akarat diadala, ahogyan két nagy pártunk megszervezte magát - és megosztotta az országot.

Holott ez az ország egyébként fölöttébb homogén, még európai összehasonlításban is. Nálunk méretre kisebb országok (Belgium, Svájc például; Ausztria lakosságának 10%-a friss bevándorló) élnek jóval nagyobb nyelvi, kulturális, vallási, etnikai tarkaságban. Ebből a homogenitásból mégis kialakult két nagy politikai tábor, s érdemben csak a kettőjük mutatta út között lehet választani. Mindkét út jelzői ismerősek: nyitottság a modernizációra, az európai integrációra és a globalizáció kihívásaira a szocialisták részéről; új, konzerválásra méltó értékek fölmutatása a nemzeti és vallásos értékek, valamint a tekintélytisztelet jegyében a Fidesz részéről. A szocialisták látszólag mindent örököltek, de épp ez volt a púp a hátukon. A Fidesz meg kis pártból naggyá varázsolta magát, s ennek során a politizáló népesség jó felét is sikerült elvarázsolnia. A politikai zajból persze inkább a kommunistázás hallatszik ki, illetve a nacionalizmus és klerikalizmus szavak, és az, hogy mind a két út - ki honnan nézi - a demokráciát veszélyezteti. De amíg ezt a zajt halljuk, nyugodtak lehetünk: ez a demokrácia zaja. Lehet választani - két út közt legalábbis.