Írod, hogy nincs Közép-Európa. Nincs bizony, immár 1968 óta. Akkorérezte utoljára lengyel és cseh, magyar és horvát, szlovák és román,szlovén és litván, hogy lehetséges valami „emberarcú” rendszerKözép-Európában. A ti 1980–1981-es mozgalmatok már egyedül maradt. S1989-ben, a Népek Őszén is azt nézték népek és politikusaik, hogyanszabadulhatnának egymástól, hogyan bizonyíthatnák, hogy nem olyanok,mint a másik.

Tetszik, nem tetszik,mégis össze vagyunk láncolva. Vajon nem azért veszített-e el mindent atitói Jugoszlávia, mert cserbenhagyta 1956-ban Budapestet, 1968-banPrágát, és alkalmatlannak bizonyult a magányos reformország szerepére?Vajon jót tett-e nektek és nekünk, hogy az első reformország címéértfolytatott versenyben képtelenek voltunk hosszú távú, széles látókörűstratégia kialakítására? Milyen a peremen, milyen a távoli provincián,barátom? A múltunk bizonyítja, hogy mekkora jelentősége van annak, haelitjeink felismerik történelmi felelősségüket, ha nem egyszerűentúlélni és hatalmon maradni akarnak, hanem országukat, népüketmegemelni. Vitathatatlan, hogy 1989-ben a lengyel és a magyar hatalmakés ellenzékük e történelmi felelősségtudattal élt a kínálkozólehetőséggel, hogy országainkat kiszabadíthatják a szovjet blokkból, éselindíthatják Európa felé. A mai kormányzók és ellenzékeik hatalmonakarnak maradni, illetve meg akarják szerezni a hatalmat. Európa,Lengyelország és Magyarország várhatnak – előbb mi jövünk.

De nézhetjük az egészet ridegebben. Természetes, hogy aliberális – külső és belső nyitási – hullámokat központosító hullámokszokták követni. Lengyelország és Magyarország 1989 után, egy hatalmas,reformáló liberalizációs áradattal tört ki a korábbi rendszer gátjaiközül. Ezt 2000–2001-től állambarát recentralizáló, ellenreformációköveti. Nemcsak a politikai elitek, de társadalmaink is belefáradtak aszabadság könyörtelenségébe, a növekvő egyenlőtlenségbe ésigazságtalanságba. A hetvenes évek központosítását még ráfoghattuk aszovjetekre, a kommunizmusra. Mostani recentralizációink, a jobboldalinépi-nemzeti állam vagy a baloldali szociálprotekcionista állam már azönálló Lengyelország és Magyarország találmányai.

Igazad van, ez a populizmus diadala. De nem a piaci,hanem az állambarát populizmusé.Kérdés, hogy vajon nem azértjutottak-e politikai vezetőink az etatista populizmus harsogásáhozkülön-külön, mert a helyzet ezt a megoldást adta? Gyanús, hogy acerkófarcú Miller, a tigristekintetű Orbán, a vadmacsek-puha Medgyessyvagy a gólya Gyurcsány, egymástól nagyon távol álló politikusok, miértjutnak ugyanoda? Nem közös megbolondulásról, hatalomvágyról van szó,hanem helyzetük meggyengüléséből, csapdából próbálnak ily módonmegmenekülni. Elfogyott a rendszer, a politikusok legitimációja. Nincselfogadottság. Vásárolni kell vagy kikényszeríteni. Kedvezni akartak,engedményeket tenni, ki ezért, ki azért. A társadalom pedigtürelmetlenül várta, hogy „jók legyenek hozzá”.

Az állami népszerűségi verseny kábítószer. Adagolom a népnek,szoktatom, hogy ez is, az is jár neki az ő jó államától. S mindeközbenpolitikai vezetőként magamba döföm az egyre nagyobb adagokat: az állam,mi, én, igen, én, én, én mindent meg tudok tenni értetek, veletek. Azállammal szembeni gyanú helyét átveszi az állammal szembeni csodálat. Akommunista állam persze rossz volt, de a miénk jó. Amikor Kádár elvtársígérte, hogy „ide nem gyűrűzik be a világpiac”, akármennyi lesz azolajár, a mi árunk nem emelkedik, akkor igazi „állambarom” volt. De haOrbán, Medgyessy vagy Gyurcsány személyesen tartják határainkon kívül amagas olajárakat, ígérik, hogy sohasem lesz gázáremelés, akkor ez amagyar modell igazsága, a jóléti fordulat, lendületes kormányzás, ésnem állami ostobasági csúcs.

Egyik országbansem sikerült megegyezéses úton társadalmilag konszolidálni aliberalizáció után. Az egész régióban megnövekedtek a társadalmifeszültségek. Váltakozik egymással az erőpolitika és a megnyerés. Ötországban bukott meg a kormány május 1-je óta – Lengyelországban,Csehországban, Magyarországon, Szlovéniában és Lettországban –, és atöbbiek is teljesen bizonytalanok. Milyen lesz a rendszerváltás utánipolitikai rendszer? Még nem tudjuk, hogy a lengyel félelnöki,bizonytalan és törékeny pártrendszeren alapuló szejmokrácia, amelyneknincsenek intézményes egyezkedési formái a tőke és a munkaerőképviselőivel, vajon túléli-e a rendszerváltást és az európai belépést.par pard plainfs16 b0 Hasonlóképpen, a harmadik MagyarKöztársaságnak is megkérdőjeleződött a biztonságra és egyensúlyokraépített parlamentáris túlsúlyú demokráciája. A konszenzusra kitaláltmagyar parlamentet a szélsőséges ellentétek, az obstrukció és azállandó konfliktusok uralják. Magyarországon sincs érdemlegesintézményes találkozási formája a tőke és a munka szereplőinek. Az1989–1990-es megállapodások, társadalmi szerződések lejártak. Apolitikai intézményeket és osztályokat szétmarta a rozsda. A csikorgóés hámló intézmények, a megfáradt és felőrlődött politikusokelhagyatottan és megvetetten vívják élethalálharcukat. Milyen politikairendszer lesz képes politikai és társadalmi konszolidációt létrehozniés megtartani? Ki kivel, milyen feltételek között fogja megkötni az új,stratégiai nagy megegyezéseket? És ami a legfontosabb: mi lesz estratégiák tárgya?

Ördögi dilemma

Ebből az ördögi dilemmából kilehet szabadulni a ki kit győz le, a vörös vagy fekete Lengyelország, avörös vagy fehér (narancssárga) Magyarország állami harcával. Akié azállam, azé a stratégiai döntés. Akié a stratégiai döntés, azé azország. Hatalmazzatok fel, s tiétek lesz az ország. Övék pedig a semmi.Mi dönthetünk, hová menjen a tőke, hová léphet be Európa, milyeneklegyenek a jövedelmek, milyen legyen az egyes vidékek viszonya. Mifogunk dönteni, hogy milyen lesz a lengyel, a magyar ember életformája,viselkedése munkahelyen és szabadságán, hogyan alakul a szabadságokelosztása, az egyenlőségek egyenlőtlensége, a testvériségkiterjedtsége. Nálunk erő van. Az államban erőnek kell lennie. A tömegés az állam erejének egyesülése és lendülete falakat dönthet. Tetszik,nem tetszik, nálatok is, nálunk is a vidék Lengyelországa, a vidékMagyarországa lázadt fel a neki kiosztott, alávetett helyzet ellen.Először nemzeti, másodszor szocialista színekben követel új elosztást.S romló versenyképességét állami védelemmel szeretné ellensúlyozni,amitől tovább csökken a versenyképessége.

Újmegállapodást a versenyképesebb és piacilag erősebb térségek seszeretnének kötni. Mindenki viselje saját helyzetének következményeit.Csak akkor vetnek oda pillantást és valami koncot, ha veszélyeztetveérzik magukat. De éppen Szlovákia mutatja e nyers könyörtelenségnek jópéldáját. A dinamikus térség liberálisai a kormányzat birtokábankeresztülvihetik a társadalmilag súlyosan egyenlőtlen közteherviselést,aminek következménye a lázadás Tőketerebesen. Erről mondta Kisielewski:„Kényszerítsünk mindenkit, és vezessük be a kapitalizmust!” Akönyörtelen és gyorsított ritmusú piaci nekilendítés és a lassítottállami szendergés váltják egymást az egyre fáradtabb és kiábrándultabbtársadalommal szemben. Nem attól félünk-e, hogy Európa ossijai,keletnémetjei leszünk valamennyien?

A másiklehetőség egy új kiegyezés. Új gyújtópontok. Távlatos stratégiákütköztetése és összehangolása. Ha ki tudtunk jönni a Kádár-rendszerláthatatlan falai közül, talán sikerül elhagynunk a rendszerváltástükörszobáját is. Leonardo pariete di vetrónak, üvegfalnak nevezte aképi térérzékelést, amikor kinyílnak előttünk a távlatok. Ha nem törjükössze dulakodásunkban a jövő üvegfalát, van esélyünk. Vigasztallak.Most hangsúlyokon, ritmusváltásokon és nem a végen, az összeomlásongondolkodunk. Sem barátaink nem rinocéroszosodtak el, sem a városbannem ütötte fel fejét a pestis. Még ragaszkodunk hozzá, hogy különbségettegyünk a jó és a rossz, és nem a politikailag helyes és helytelenközött. Nem közeledik sem a nácizmus, sem a kommunizmus. Nincsvégveszély. Betegek vagyunk, de nem életveszélyesen. Szenvedélyeink,életformánk betegei. Ezen nagyon nehezen, egyszerre radikálisan éstürelmesen, de változtathatunk.

Aszerencsésebb európai népeket ilyen helyzetekben, az elmúltévtizedekben, nem politikusaik, nem is hivatalnoki, gazdasági,értelmiségi vagy médiaelitjük óvta meg a végzetes lépésektől, hanempolgáraik jól-rosszul megszerzett tapasztalatai, intézményes technikái.Az „Én technikái igényes racionalitásukban a társadalom egészénekátfogó szemlélete nélkül” – mondaná Foucault – kicsiszolta, megformáltaaz európai polgárok életformáját, stílusát, diskurzusát. Ebbe számtalanostobaság, hiba, tévedés, irracionális hit, előítélet belefér, de magaaz Én európai technikája ésszerű és teljesítményekhez kötött. Azeurópai polgár, többé vagy kevésbé, belátja jövőjét, munkája,fogyasztása, életformája átlátható és intézményesült.

A magyar, és valószínűleg a lengyel társadalmakban az1989 előtti rendszer összeomlásával nemcsak a rendszer sikere, hanemteljesítménye, nemcsak az Én sikere, hanem az Én teljesítménye,életének technikái, tapasztalatai is megrendültek. A rendszerváltásrendszere csak felemásan, bizonytalanul állított elő tartósÉn-technikákat, követhető személyes normákat, hogy mit kell tenniakkor, amikor az intézmények érthetetlenek vagy egyenesen ellenségesekszámunkra. A teljesítmény, a tudás és a tapasztalat felhalmozódásai mégnem érték el a siker, a szerencse, a kapcsolati rendszer uralkodószintjét. Még nem vált világossá, hogy a személyes befektetések atudásba, a meglévő teljesítmény, a tapasztalat társadalmilagelismeréshez és igazoláshoz jutnak-e vagy elfecsérlődnek. Te istapasztalhatod az exodust, a tehetségeknek külföldre vagy belsőemigrációba menekülését. De ugyanilyen kivándorlásnak tekintem azállamhoz való visszamenekülést is, mert az állam, a politika értékel,osztályoz, elismer, pontoz, és a hozzá forduló legalább tudja, hogyennek az értékelésnek a lojalitás az alapja.

Az Én ésszerű technikái ismétlés, bevésés, utánzás mellettéletstratégiákat is jelentenek. Az ismeretlen csak úgy válhatrendezetté, ha elindítjuk az önmaga általi renddé szerveződését. Hahiányzik a Magyarország vagy Lengyelország jövőjéről alkotottstratégiai elképzelés, erre létrejött társadalmi közmegállapodás – nagybaj. De ennél is nagyobb baj, hogy polgárainknak hiányzik azösszehangolt, sokféle, alternatív, követhető és visszaigazoltéletstratégiája, életformájának, stílusának, teljesítményénekközmegállapodással elfogadott vagy elutasított normarendszere. Akádárista világban mindenki pontosan tudta, hol a növényevők helye,hogyan kell rejtőzködni a ragadozók elől. Na de most! A ragadozó magase tudja, mikor, miért, merre vadászszon, nemhogy az előle menekülőszerencsétlen növényevők. Hiába zöldebb a fű, hiába látszik már afolyó, ki tudja, hol rejtőzik a sánta tigris, hol néz ránk meredten akönyörtelen kígyó, honnan les az éles szemű vadász. „Mint ki éjjelvízbe gázol / S minden lépést óva tesz” – írja Arany. Együtt tesszük elépéseket, még ha a víznek más-más szélein. Magunk segíthetünk magunkon.