A Szovjetunió 1990-ben 1,7 milliárd dollárral tartozott Magyarországnak, aminek jelentős hányadát áruszállítással rendezte. 2002 végére az orosz államadósság 467 millió dollárra csökkent. Egy 62 millió dolláros, korábban leszállított, ám a magyar kormányszervek által vitatott tétel kifizetését azonban Moszkva visszautasította. Az összegeket az orosz nyilvántartás szerint különböző magyar szervezetek már korábban lehívták, itthon azonban nem vonták le a központilag nyilvántartott adósságösszegből őket.

Ennek a 62 millió dollárnyi adósságnak a sorsát próbálta meg tisztázni 2003 tavaszán a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal (Kehi), majd később, a hivatal feljelentése nyomán az ORFK szervezett bűnözés elleni igazgatósága, illetve annak jogutóda, a Nemzeti Nyomozó Iroda. A nyomozás adatai megerősítették a Kehi vizsgálatának főbb megállapításait, például azt, hogy az orosz adósságrendezésbe bevont vállalatok egy része mindmáig nem számolt el szabályosan a magyar állammal. Önmagában az a tény is jellemzi az adósságrendezés körüli állapotokat, hogy a rendőrségnek a kincstártól, a Magyar Nemzeti Banktól és az APEH-től kért és kapott információk alapján kellett „kinyomoznia”, egyáltalán mely vállalatok vettek részt az adósságlebontásban. Csakhogy – forrásaink szerint – még e téren sem járt teljes sikerrel a vizsgálat. A felkutatott cégek egy részéről ugyanis kiderült, hogy könyvelésükben egyáltalán nem szerepeltették az orosz államadósság rendezésével összefüggő ügyletek hivatalos dokumentumait.

Tény, hogy 62 millió dollár sorsa – az, hogy ki használta fel, milyen feltételek mellett és mikor, s az illető cég miért nem számolt el az állammal – mindmáig ismeretlen. A nyomozó hatóság helyzetét tovább nehezíti, hogy az adósságrendezésbe bevont cégek esetében is külön-külön kontrollálnia kellett, illetve kellene, hogy egy-egy vállalkozás milyen feltételekkel jutott üzleti lehetőséghez, és az végül sikeres volt-e. A rendőrség nem indulhat ki abból – amit pedig az adósságrendezés kulisszatitkainak ismerői közül sokan feltételeznek –, hogy az érintettek a kudarcot szándékosan, az elszámolási és az adózási kötelezettség megkerülése érdekében idézték elő. Ennek megnyugtató tisztázásához Oroszországból kellene adatokat beszerezni, ami meglehetősen kilátástalan, mert még itthon is komoly nehézségekbe ütközött a tájékozódás.
Lapunk korábban többször megpróbált tájékozódni arról, hogy mit állapított meg a Kehi.

Közpénzekről lévén szó, közérdekű adatnak számít, hogy kik és milyen feltételek mellett használták fel a homályos sorsú pénzt, azaz pontosan mi lett a kérdéses 62 millió dollár sorsa. Miután többszöri próbálkozásra sem kaptunk választ, lapunk tavaly szeptemberben az adatvédelmi biztoshoz fordult, aki vizsgálatot rendelt el annak tisztázására: adott esetben közérdekű adatokról van-e szó, s ha igen, jogszerű-e az ügyben a Kehi kitartó hallgatása? Állásfoglalás azonban erről azóta sem született, az eddig elkészült háttéranyag várhatóan pár héten belül kerül Péterfalvi Attila adatvédelmi biztos elé.

Az adósság fejében árut vagy nem kereskedelmi szolgáltatást vásárolhattak magyar cégek Oroszországban úgy, hogy az ellenértéket az Orosz Föderáció Pénzügyminisztériuma fizette ki a gyártónak. Az adósság terhére legyártott terméket a magyar vállalkozók vámmentesen hozták be az országba, majd itthon vagy külföldön piacra dobták. A két ország ezután számolt el egymással, és a megvásárolt áru értékével csökkentették a fennálló adósság összegét. (Munkatársunktól)