A szólás szabadsága olyan alapérték és alapjog, amely az alkotmány szerint mindenkit megillet, tehát nem rekeszthetők ki belőle az egyházak sem. Veszélyes vizekre evez, aki e szabadság gyakorlóját kizárná a közügyek nyilvános diskurzusából, ahelyett, hogy meggyőzni próbálná.

Vegyük sorra, milyen érvekkel szokták helyteleníteni azt, hogy az egyházak politikai kérdésekben közvetlenül és nyíltan állást foglaljanak. Értsük ide azokat az érveket is, amelyek ugyan nem hangzottak el, de logikai úton kikövetkeztethetők.

Az első, nyilvánosan hangoztatott érv szerint a politikai kérdésekben való állásfoglalás és annak kinyilvánítása nem az egyház dolga. Az egyház jobban tenné, ha ehelyett a lelkek üdvével foglalkozna. Ha valaki nem élőszóban hallja, hanem leírva látja, talán könnyebben belátható ezen érv nyilvánvaló képtelensége. Nem arról van szó ezúttal, hogy elfogadjuk-e a Fidesz 1998-as választási programjában szereplő, egyébként elfogadhatatlan tételt, miszerint a vallás a legszemélyesebb közügy, hanem arról, hogy a politika, a közügyek megvitatása és intézése nem lehet egy ezzel foglalkozó hivatásrend kiváltsága. Ez ugyanis azt jelentené, hogy a parlamenti és önkormányzati képviselőkön, illetve a végrehajtó hatalom emberein kívül senki se foglalkozzék politikai kérdésekkel. Se politológus, se ügyvéd, se orvos, sőt szakszervezeti vezető se. De akkor miért van joguk foglalkozni a politikával a választópolgároknak, legalább négyévente egyszer? Hiszen ők sem tagjai a hivatásos politikusok kasztjának.

Néha az is elhangzik, hogy az egyházaknak a politikától való tartózkodása iránti igény olyasféle elvárásból vezethető le, mint ami a bírákat a jogszabály erejénél fogva, az újságírókat pedig elsősorban a szakma etikai szabályai alapján zárja el a közvetlen politizálástól. Csakhogy: a bírák esetében a pártatlan, elfogulatlan bírói döntéshez fűződő alkotmányos jog magyarázza a politikai tevékenység tilalmát, az újságírók esetében pedig a hiteles tájékoztatás követelménye. Az egyházak esetében azonban nem áll fenn olyan védendő érdek, amely kvázi összeférhetetlenné tenné tevékenységüket a politizálással. Senkinek nem sérül semmilyen joga, ha a lelkipásztor pártosan adja elő Isten igéjét, emiatt legfeljebb az ítéletnapkor kell számot adnia a jeles presbiternek.

További érv, hogy amit az egyházi vezetők mondanak a szószékről, azt a hallgatóság az Úr szavaként fogadja el, és ezzel az általuk hangoztatott álláspont "versenyelőnybe" kerül a közélet egyéb fórumain elhangzó álláspontokhoz képest. Sajnos ezzel a ténnyel (ha az) meg kell tanulniuk együtt élni mindazoknak, akik belebocsátkoznak a politikai vitákba. Sehol nincs lefektetve az, hogy a politikai versengésnek mellőznie kellene a mások által oda nem illőnek hitt spirituális elemeket.

A fenti érv egyik változata szerint az egyházak szent fiainak eleve a jobboldal felé hajlik a kezük, ebből következően maga a jobboldal tesz szert általuk indokolatlan versenyelőnyre. Bizony e logika alapján a baloldali érdek-képviseleti szervezetektől is el lehetne vitatni a politizálás jogát. Megállapítható tehát, hogy nem létezik olyan alkotmányos érdek, amely megelőzné a szólás- és véleményszabadság egyházakat is megillető jogát.

Feltételezem templomba járó polgártársaimról is, hogy alapvetően szuverén, dönteni képes emberek. Ha így van, akkor a nekik nem tetsző álláspontot akkor sem fogják a magukévá tenni, ha azt történetesen egyházi vezetőtől hallják, minthogy pontosan tudják, sem a Szentírásból, sem az egyház tanításából nem vezethető le konkrét válasz például arra a konkrét kérdésre, helyes-e privatizálni az egészségügyben. Ha nem így lenne, bár ezt a feltételezést politikus nem engedhetné meg magának, akkor felesleges is volna meggyőzésükkel próbálkozni, de döntésképtelen emberek szavazatainak megszerzésére egy politikus sem lehet büszke.

Ez persze nem jelenti azt, hogy el lehetne fogadni a gyermekek utcára vezénylését, de ez független attól, hogy egyházi vagy másmilyen iskolák tanulóiról van szó. Természetesen azzal a kritikátlansággal és szervilizmussal sem kell egyetérteni, amellyel egyházaink kiszolgálják a Fidesz homofób és szociálisan demagóg nacionálkommunizmusát, de ezzel szemben érveket kell felsorakoztatni, vitázni kell és meggyőzni, ha képes rá az ember. Ám e képességét nem pótolhatja azzal, hogy kétségbe vonja a másik félnek az álláspontja hangoztatásához fűződő jogát.

Nehéz-Posony Márton, ügyvéd