December 13-án este megjelent az EU-ban az 1915-ös örmény népirtás kísértete. Michel Barnier francia külügyminiszter bejelentette: elvárják Törökországtól, hogy a csatlakozási tárgyalások során ismerje el a népirtást. Miért időszerű kérdés ma ez a kilencven évvel ezelőtti esemény, s mi köze Törökország EU-tagságához? Minek faggatni a múltat? - amint Jack Straw, az angol külügyminiszter fogalmazott.

Valójában nem is az elismerés lenne a kérdés, hanem az, hogy Törökország hagyjon fel a népirtás tagadásával, és szüntesse be azt az alacsony színvonalú, államilag irányított gyűlöletkampányt, ami azzal együtt jár.

Azért irtották ki az örményeket 1915-16-ban az Oszmán Birodalomból, mert az akkori nagyhatalmak ürügyként használták fel őket a beavatkozáshoz. Mintegy másfél millió embert öltek meg a nem egészen egy év alatt tervszerűen végrehajtott, hátborzongató mészárlásban. Sok örmény Oroszországba vagy Szíriába menekült. Akik helyben maradtak, azokat elsöpörték a következő évtizedek tisztogató kampányai. Törökországban az örmény lakosság aránya 10-15 százalékról 0,1 százalékra csökkent, és már csak Isztambulban élnek örmények. Hogyan tért napirendre Törökország e szinte példátlan rémtett fölött? Az áldozat bevádolásával. A török álláspont szerint az örmények fellázadtak, az oroszokat segítették, s éppen annyi törököt öltek meg, mint amennyit közülük a törökök. Sosem mulasztják el hozzáfűzni ehhez, hogy az örmények fenyegetést jelentettek és jelentenek ma is a törökökre nézve.

Ezt a beállítást kilencven év hivatalos történetírása és a nacionalista kampányok sorozata véste bele a törökök agyába. Ebből a beállításból pedig az következik, hogy az örmények ellenségek, bárhol éljenek is, s a népirtás elismerésének követelése részükről nem egyéb, mint burkolt kísérlet arra, hogy megszerezzék a Török Köztársaság területének egy részét. Ezt sulykolta évtizedeken át a kormánypolitika, s ezzel ellenséges indulatokat szított a török lakosság széles köreiben egy olyan csoporttal szemben,

amellyel már nincs is a törököknek közvetlen kapcsolatuk.

Taner Akcam török történész szerint abban, ahogy Kemal Atatürk "újszölött, antiimperialista, s így szükségképpen ártatlan nemzetként" rekonstruálta a török nemzetet, fontos szerepe volt az örményügy ilyetén beállításának. Ez a beállítás viszont ellenséges magatartást szült az örményekkel szemben, s ez az ellenségesség könnyen átcsaphat félelembe és gyűlöletbe. Az európaiak bizonyára felismerik itt a párhuzamosságot az antiszemiták által hirdetett "zsidó összeesküvéstől" való félelemmel. Az Európában és Amerikában élő, s a népirtásról továbbra is rendszeresen megemlékező örmények sok török szemében ellenséges nemzetnek látszanak, fenyegetőnek tűnnek, s ez a fenyegetés - sok török képzeletében - átszövi az egész világot.

Törökország örményellenessége a legképtelenebb alkalmakkor is megnyilvánul. Ha például építési engedélyt kérnek egy örmény templomra valamelyik európai városban, a török nagykövet nagy valószínűséggel megpróbálja elérni a kérelem elutasítását. Ha az örmények valamilyen rendezvényt - például konferenciát vagy kiállítást - szerveznek egy középületben, Törökország sok esetben ezt is megpróbálja meghiúsítani.

Nagyobb baj, hogy a Törökországban uralkodó közfelfogás Ankara Örményországgal kapcsolatos külpolitikáját is nagymértékben meghatározza. A kilencvenes évek elején a karabahi örmények és az azerbajdzsán állam közötti háború muníciót szolgáltatott azoknak, akik "az örmény terjeszkedés" veszélyével riogatnak. (Törökországban törököknek tekintik az azerieket.)

Törökország - saját érdekeivel ellentétesen - nem hajlandó felvenni a diplomáciai kapcsolatokat Jerevánnal, sőt le is zárta a török-örmény határt. A megmaradt kevés örményt még mindig biztonsági kockázatnak tekintik Törökországban, s a Nemzetbiztonsági Tanács "kitüntető figyelemmel" követi őket, pedig ők egész jól meglennének e nélkül.

A népirtás tagadása és annak következményei természetesen önmagában is ártalmas, és semmiképp sem egyeztethető össze az Európai Unióhoz való csatlakozással - függetlenül attól, hogy ott van-e a koppenhágai kritériumok között. Ártalmas az a vehemencia is, amellyel a török állam igyekszik kitörölni a külföld tudatából a népirtás emlékét - gyakorta nem is sikertelenül. A török nagykövetségek foggal-körömmel küzdenek minden ellen, ami a népirtásról szól, legyen szó filmről, konferenciáról, emlékállításról vagy kiadványokról. Ha kell, a török bevándorlók közösségeit is felhasználják ehhez, sőt olykor az erőszaktól sem riadnak vissza, mint például a francia Valence városban két héttel ezelőtt.

Az emberek többsége nem hős, ezért inkább meghátrál. A brit kormány is meghátrált, sőt az Európai Bizottság is, amikor kihagyta ezt az ügyet az EU-török kapcsolatok tárgyköréből. Sok sajtóügynökség és tömegtájékoztatási szerv is meghátrál, amikor "örmény állításként" utal a népirtásra, mintha kilencven év nem lett volna elég annak megállapítására, hogy tényről van szó, nem puszta állításról. Meghátrált számtalan alkotó és filmkészítő is, akik fontolgatták, hogy elmondják egy ősi nemzet megsemmisítésének történetét.

Ezért oly kevéssé ismert az örmény népirtás, ez a példátlan méretű bűntény, ezért említik szinte csak futólag Törökország európai uniós csatlakozásával összefüggésben. Ám éppen ez mutatja, milyen jelentős a népirtás tagadásának és a belőle fakadó csoportgyűlöletnek - nevezzük bár nacionalizmusnak, rasszizmusnak vagy idegengyűlöletnek - a kettős veszedelme. Ezt nem engedhetik be az EU tagállamai nemzeteik közösségébe. Michel Barnier nyilatkozata legalább egy tanulsággal szolgál számunkra: a népirtás gyászos öröksége túl nagy ahhoz, hogy szőnyeg alá lehessen söpörni. Törökország igazi barátainak bölcsességet kell tanúsítaniuk az EU-ban, és szembe kell szállniuk a népirtás tagadásával.

Nicolas Tavitian
A szerző az Általános Örmény Segélyegyesületeket Szolgáló Európai Programok igazgatója,
a Törökországi Örmények Szövetségének alapító tagja