Azt sem tudom, volt-e üveg az ablakukban, maradt-e bútoruk, ruhájuk a világháborús ostrom után. Az is meglehet, hogy nem szenvedtek hiányt semmiben. Hiszen a háború előtti telefonkönyvek szerint Orbán Zoltánnak festék- és háztartásicikk-kereskedése volt ezen a kitűnő, belbudai környéken; ha csak egy nagyobb tétel mosószappanra, némi háztartási papírárura, esetleg cipőkrémre sikerült szert tennie, már biztosítva volt a megélhetés. Egy dolog azonban egészen biztos: hogy fázni igencsak fáztak azon a télen.

Az előttem lévő, bő fél évszázados iratköteg tanúsága szerint a legnagyobb elszánással sem sikerült ugyanis kályhát szerezniük. Pedig már 1945. november 27-én eljuttatták a kitöltött megrendelőlevelet Budapest Székesfőváros Fűtő- és Főzőkészülékeket Terjesztő Vállalatához, és még azon a napon befizettek 135000 pengőt a Székesfővárosi Községi Takarékpénztár Részvénytársaságnál. Azt gondolhatjuk tehát, hogy ezek után már igazán nem volt más hátra, mint a kályha kiszállítása. De hát akkoriban ennél jóval bonyolultabb volt a világ.

Különösen, hogy a Fűtő- és Főzőkészülékeket Terjesztő Vállalat, habár "körülbelül januári" szállítást írt, valójában semmit sem ígért. Eleve leszögezték, hogy a felszereléskor legfeljebb két méter csőanyagot adnak, minden további centiméter költségét a vevőnek kell állnia. Orbán Zoltán tudomásul vette, hogy a vállalat a felszereléskor a legszükségesebb kőműves- vagy kályhásmunkát sem végzi el, a karbantartásra viszont csak külön megrendelés ellenében hajlandó. Ráadásul - hiszen mi mást tehetett - még azt is aláírta, hogy a vállalat a szállításra egyáltalán nem vállal kötelezettséget.

Ezek után nem csodálkozhatunk azon, hogy Orbán Zoltán sem januárban, sem később nem melegedhetett a kályhája mellett. Ahogy egyébként sok száz másik megrendelő sem Budapesten. Mint a korabeli kereskedelem krónikáiból kiderül, a háború utáni években a vas- és zománcáru általában hiánycikknek számított, de különösen nagy hiány mutatkozott fűtéscsövekből és tűzhelyekből. A termelés nehézségeit csak tetézték a kereskedelem gondjai - és ezen a jelek szerint a székesfővárosi fűtőkészülék-terjesztő vállalat felállítása sem tudott segíteni.

Aztán eljött a tavasz, majd a nyár és az ősz. 1946 novemberében Huszár Margit és Orbán Zoltán, immár a Bartók Béla útról, újfent a vállalathoz fordult. Az előző évi, "le nem szállított" helyett ezúttal egy P/10 típusú petróleumfűtő-, főzőkészüléket rendeltek meg. A vállalat ezúttal engedékenyebb volt: nemcsak a lehetőség szerinti leggyorsabb szállításra tett ígéretet, hanem arra is, hogy a szükséges "üzemanyagot - viszmajor esetét kivéve - folyamatosan biztosítja".

Ha hiszik, ha nem, ezután tényleg megtörtént a csoda, a petróleumkályhát néhány napon belül leszállították a Bartók Béla útra. Ezt két dokumentum is bizonyítja. Az egyik egy igénylőlap, amelyen Bándi István házmegbízott és Hádenné, a tömbmegbízott helyettese a XI. kerületi 15-ös számú tömbmegbízotti iroda pecsétjével igazolta, hogy Orbán Zoltánnak petróleumkályhája van, "továbbá 16 q tűzifánál és 10 q szénnél kevesebb mennyiségű tüzelőanyaggal rendelkezik", ezért jogosult kérni a fűtőkészülék-terjesztő vállalattól az 1946/47-es fűtési idényre szóló petróleumjegyek folyamatos kiadását. A másik dokumentum azonban még ennél is meggyőzőbb. Ebben a házmegbízott és a tömbmegbízott helyettese arról biztosította az éber hatóságot, hogy "Orbán Zoltán kereskedő üzletében a fővárostól vásárolt petróleumkályha megvan".

Úgy három évre rá, gondolom, azzal együtt államosították a boltot.

Ma 11 órakor mutatják be a Spinoza Házban (VII. kerület, Dob utca 15.) N. Kósa Judit Lelőhely című kötetét, amely Az én Budapestem sorozatban jelent meg, a Városháza Kiadó gondozásában. A könyvet Kiss István tervezte.