Áttérnék magára a vitacikkre. Forrai azt írja, hogy: "A felvételnél hiányolja az egyháziak szigorát, bár kétséges, hogy a 4,59-es belépő átlag az önkormányzati iskoláknál szignifikánsan magasabb-e, mint a 4,48, ami az egyházi iskoláknál szükséges a bekerüléshez. Főleg ha azt tekintem, hogy az OKI adatai szerint ez is kimagaslóan jó eredmény, hiszen a nyolcadikosoknak csupán mintegy 10 százaléka kerül be középiskolába 4,5 feletti átlaggal? E szám valószínűleg elkerülte szociológusunk figyelmét." Inkább Forrai úr figyelmét kerülte el, hogy az a 10 százalék a középiskolákra vonatkozik, nem a gimnáziumokra. A középiskolák nagyobb része (57 százaléka) szakközépiskola, ahol jóval alacsonyabb a bekerülési küszöb. Az én adatom viszont csak gimnáziumokra vonatkozik.

Az idézett mondaton kívül több helyen is előfordul, és ez Forrai "cáfolatának" egyik hangsúlyos eleme, hogy olyan kicsinek látja az általam említett különbségeket, hogy kételkedik szignifikanciájukban. Csakhogy itt nem segít a szemmérték. A különbségek szignifikáns voltát a matematikai statisztika próbái döntik el, és nem az, hogy szabad szemmel kicsinek látszanak vagy nagynak. És azok szerint bizony szignifikáns a bekerülés átlaga, a pedagógusok végzettsége, a tanári kar fluktuációja és a lemorzsolódás közti különbség is. Egyébként Forrai tanár úr csak azokat az adatokat mazsolázta ki tanulmányomból, amelyek alátámasztani látszottak gondolatmenetét. Így például arra a mondatra nem reagált, hogy "Az Oktatási Minisztérium országos adatai szerint egyházi gimnáziumokban gyakrabban fordul elő, hogy közismereti tárgyat olyan pedagógus tanít, akinek nincs középiskolai tanári végzettsége." Talán azért nem, mert megnézte az Iskolakultúra-beli háttértanulmányban, és a 10,8, valamint a 14,5 százalék közötti különbséget már szabad szemmel is szignifikánsnak látta?

A legnagyobb problémát számomra az egyházi gimnáziumok eredményességéről szóló OKI-idézetei jelentik. Hogy honnan vette őket? Amikor kutatásomat végeztem (1999 és 2003 között), alaposan utánanéztem, hol találhatok olyan országos adatokat, amelyeket összehasonlíthatok saját adataimmal. Csakhogy ilyenek nincsenek. Sem a minisztérium statisztikai adatszolgáltatása, sem az Országos Felsőoktatási Felvételi Irodában, később az OKI-ban végzett eredményességkimutatás soha nem közölt semmilyen adatot az iskola fenntartója szerinti bontásban. A tanulmányi versenyeken elért eredmények és a felvételi sikeressége egyedül az én kutatásomban jelenik meg fenntartók szerint, és ehhez az kellett, hogy az összes iskolát magában foglaló adatbázisból (amit személyesen készítőjüktől, Neuwirth Gábortól kaptam) egyenként hozzákódoltam az adatokat a mintámban szereplő iskolákhoz. A hivatkozott országos adatok (köztük az OKTV-n elért összpontszám) pedig egyszeriek, és úgy jöttek létre, hogy az azóta megszűnt OKI hatalmas programozói munkával konvertálta a minisztérium 1999/2000. tanévi teljes statisztikai felvételét egy adatkezelő programba, amellyel aztán olyan bontásokat is lehetett készíteni (például iskolafenntartók szerintit), amilyeneket sem előtte, sem azóta nem közöltek.

Az OKI évente megjelenő reprezentatív kiadványában, a Jelentés a magyar közoktatásról című kötet friss változatában egyetlen mondat szól az egyházi intézmények eredményességéről: "Az egyházi középiskolákat elvégzők 50%-a bekerült valamilyen felsőoktatási intézménybe, ugyanakkor a települési önkormányzatok által fenntartottak esetében ez az arány csak 32%". Csakhogy itt is középiskolákról van szó, nem gimnáziumokról. Márpedig az önkormányzati középiskoláknak csak 42 százaléka gimnázium, az egyházi középiskoláknak viszont 79 százaléka. Gimnáziumból nagyobb arányban tanulnak tovább, mint szakközépiskolából. A jelentésben szó esik a hozzáadott pedagógiai értékről is, de ez egyházi-önkormányzati bontásban nem jelenik meg.

Forrai tanár úr szerint az egyházi gimnáziumokban nem azért kisebb az osztálylétszám - a nyelvoktatásban sem - , mert jobban állnak anyagilag, hanem azért, mert nem "töltik fel a normatív támogatásért" osztályaikat akkorára, mint az önkormányzatiak. A valóság az, hogy az iskolák minden évben nagy csatát vívnak fenntartó önkormányzatukkal, amely rendeletben szabályozza, hogy milyen létszám alatt nem indíthatnak osztályt. Tapasztalataim szerint az iskolák szívesebben osztanának hetven gyereket három 23-24 fős osztályba, de ha a fenntartó anyagi okok miatt úgy rendelkezik, hogy 30 fő alatt nem indíthatnak osztályt, akkor ebből két 35 fős tanulócsoport lesz. Szívesen alkalmaznának még kisebb csoportbontást, s foglalkoztatnának több nyelvtanárt, ha meg tudnák őket fizetni.

Forrai úr szerint nem igaz, hogy az egyházi iskolák vannak legjobban ellátva laboratóriummal, könyvtárral, rajzteremmel és tornateremmel, csak csaltak a bevallásnál. Ezzel az érvvel nem tudok mit kezdeni. Viszont ismerek jó néhány egyházinak épült kiváló iskolaépületet a XX. század első feléből, amelyben nemcsak tornaterem van, de még színházterem is. A század második felében felhúzott iskolák minőségben, felszereltségben a közelükbe sem jönnek. Természetes, hogy a régi épületeket visszakapták az egyházak, de miért kellene letagadni, hogy ezek bizony jó iskolák.

Végül néhány szót az egyházi iskolák erkölcsi fölényéről. Sajnos úgy látom, az egyházi iskolákban nem a valláserkölcs, hanem az egyházak erkölcse uralkodik. Erről pedig nincsenek olyan jó tapasztalataim. Például aligha a valláserkölcs parancsa, inkább az egyházé diktálta 2002-ben, hogy vonják be a rájuk bízott kiskorú gyermekeket a politikába, és utcára küldjék őket választási segédcsapatokként.

Andor Mihály
a szerző szociológus, az MTA Szociológiai Kutatóintézetének munkatársa