Erre az utak jobbak, mint Székelyföldön. Kománfalváról Mojnyesre értünk, s megnéztük az 1991-ben elkezdett, de még építés alatt álló római katolikus templomot. Alig mondtunk el egy miatyánkot, máris ott termett a Forrófalváról származó plébános két tanácsosa kíséretében. Mit keresünk a templomban? - kérdezte. Rövid imádságra tértünk be - válaszoltam. Azon nyomban bemutatkoztam és bemutattam két segédlelkészemet is. Ezzel távoztak. Imádkoztunk és megnéztük a templomot. Újszövetségi jeleneteket festettek a mennyezetre és az oldalfalakra. Az adományozók nevét is felírták: mind magyar eredetű nevek voltak. Amikor kimentünk, a haranglábat vettük szemügyre. Ekkor jött ki a plébános, akinek elmondtam, hogy munkatársaimnak akarom Moldva egy kis szeletét megmutatni. Nem nagyon barátkozott, csak ennyi mondott: Sikert! - és elment. Ez is Moldva - mondtam társaimnak. Innen Árdovánig mentünk, majd Pusztina felé vettük az irányt. Autóval Perzséből lehet Pusztinába menni, de semmi sem jelzi, hogy hol kell eltérni. Talán azért, hogy az "idegenek", értsd alatta a magyarokat, nehogy Pusztinába "tévedjenek".

Pusztinán az elmúlt napokban állított Szent István-portrét tekintettük meg. Iskolás gyerekek jöttek arra, és magyarul, Dicsértessék!-kel köszöntöttek. A templomban délre kezdtek harangozni, oda igyekeztünk. Nem kellett sietnünk, mert halottnak szaggattak. Megnéztük a templomot, majd betértünk a Bálint családhoz. A házigazda édesanyja és édesapja ízesen beszélt magyarul, muzsikaként pergett a nyelvük, akár Csíkban az öregeké. A kilátástalanságról is szó esett. Jelenleg csak nyolcszázan tartózkodnak a faluban, legalább annyi Magyarországon, Itáliában és Spanyolországban dolgozik. Helyzetük reménytelen, mert a faluban nincs semmilyen munkahely. A hagyományos szövéssel is kezdenek felhagyni, mert kinek szőjenek, ha a fiatalok elmennek. Rendszeresen meglátogatom a pusztinai plébánost, ha arra járok, mert a tisztesség megkívánja. Kilenc éve ismerem, mindig szeretettel fogad és velem magyarul beszélget. Nagypatakon született, otthon a szüleivel csak így beszélt. A faluban az időseket, akik nem tudnak románul, ő magyarul gyóntatja. Miséznie nem szabad, ezt neki a jászvásári püspök megtiltotta. A püspöke szerint: olyan ember lett ő, aki két malomkő közé került.

Marzsinén és Bákón át Ferdinándfalvára érkeztünk. A gótikus stílusban épült templomban misére gyülekeztek az asszonyok. 32 évvel ezelőtt jártam itt először, imádkoztam ezekért az árva magyarokért, akik csak gondolatban szólhatnak Istenhez, és álmaikban beszélhetnek magyarul. Klézsén kedves emlékként maradt meg bennünk annak az idős férfinak a magatartása, aki eligazított minket. Intelligens arc, tiszta tekintet. Posztó kabátján folt hátán folt, de személye tisztességet követelő. Ilyen lehetett a panaszkodó Tiborc.

Mennyi értékes magyar ember nyomorog, sínylődik Moldvában és nincs emberük, aki kiállna bárhol is mellettük. Néha arra mennek képviselők, szenátorok, hogy utána fennhangon nyilatkozzanak a sajtónak. Talán azt gondolják, hogy azzal mindent megtettek a moldvai magyarságért? Szavazataik persze kellenek, de a csángó népcsoport felemelkedéséért nem tesznek semmit. Itt nem érvényesül sem az igazságosság, sem a szolidaritás, pedig az igazságosság és a szeretet gyümölcse a béke. Csak egy megoldás kínálkozott volna, ám ezt december 5-én elvetették az anyaországbéli szavazók, amihez Zrínyi Miklós szavait fűzném: "Csak a feltárt seb gyógyul, az elleplezett elgennyed!"Darvas-Kozma József
esperes-plébános, Csíkszereda

Gyimesközéplok