Személytelen gépek hadseregévé változott, "melyek" emberek mozgását, cselekedetét, szavait fürkészik: ipari kamerák, elrejtett poloskák, komplex térfigyelő rendszerek, számítógépes és telefonos információáramlást átszűrő programok. Ahogy ezekről beszélni szoktak, azt gondolhatnánk, soha ilyen veszélyben nem volt a magánszféra, a privacy. Az információrögzítő, adattároló eszközök fejlődése valóban újraértelmezte a személyiségi jogokat, csak az a kérdés, milyen előjellel. Az indulatok mértékét jelzi, hogy idén - némileg groteszk módon - Péterfalvi Attila adatvédelmi biztos is Nagy Testvér-díjat kapott.

Ebben az "elismerésben" azon intézmények és személyek részesülnek, akik a legtöbbet tették az információs önrendelkezés megsértéséért. Péterfalvi kétségtelenül megdolgozott a díjáért. A legkevesebb, amit a próbafülkék kamerás megfigyelésének ügyében tett nyilatkozatára mondhatunk, az, hogy nem volt éppen okos és szakszerű. Szerinte ugyanis "az áruházi próbafülkék bekamerázása adatvédelmi szempontból nem kifogásolható, ha erre tábla hívja fel a figyelmet, és a vásárlók - ráutaló magatartással, azaz a fülkébe lépéssel - hozzájárulnak adataik kezeléséhez". E szerint nem etikátlan, nem inkorrekt, ha csupasz mellkassal vagy letolt gatyában filmeznek le minket egy üzletközpont biztonsági emberei. Ilyen erővel persze a nyilvános illemhelyek fülkéit is bekamerázhatjuk, legfeljebb nem megy be, aki szemérmes, hanem megelégszik egy bokorral. Aki pedig nem szereti, ha ingben-gatyában nézegetik, az ne próbálja fel a kiválasztott ruhát. Nem kötelező. Ha otthon jön rá, hogy túl szűk, magára vessen a kényeskedő sehonnai.

Meglehet, Péterfalvi nyilatkozata a kodifikált jognak megfelel, de akkor is erkölcstelen, logikátlan és felháborító. Ráadásul két irányban is ártalmas folyamatokat erősíthet. Egyfelől a Próbafülke-Case-től "vérszemet kaphatnak" a magánszféra megsértésére hajlamos szolgáltatók és hatóságok. Másrészt lovat adhat a túlzó, fóbiás általánosítók alá, akik szerint "a Nagy Testvér már a spájzban van", és akik mindenféle megfigyelés, adatgyűjtés esetén rendőrállamot kiáltanak, ha érdekük, ideológiai meggyőződésük úgy diktálja.

Kétségtelen, szeptember 11. a nyugati világban drasztikusan átértékelte a szabadság és a biztonság viszonyát. De igaz-e az a gyakran elhangzó kijelentést, miszerint a kamerák, miniatűr poloskák és adatforgalom-ellenőrző szoftverek történelmileg egyedülálló módon fenyegetik a magánélet szentségét? Nos, ez több szempontból is megkérdőjelezhető. Legfőképp társadalomtörténeti alapon. A régi korok emberének sok évszázadon át kisebb magánéleti szférája volt, mint manapság a demokráciák legrosszabb helyzetben lévő polgárának. A középkorban az átlagember tevékenysége - magánbeszélgetései és szexuális élete is - mások figyelő szemei előtt zajlott. A korabeli lakáskultúra nem tette lehetővé az elkülönülést. A megszületett egyénnek gyakorlatilag nem volt gyermekkora. Már nagyon kicsi korától felnőttként kezelték, és sem neki, sem szüleinek nem lehettek egymás előtt titkaik. Az uralkodóházak, az arisztokrácia tagjainak, a módos polgároknak az élete is nyitott könyv volt. A kíséret, az udvartartás, a személyzet szeme előtt éltek. Nem áll, hogy a technika fejlődése rosszabb helyzetet teremtett.

Aki számára a térfigyelő kamerák léte orwelli rémálom, annak figyelmébe ajánlanék egy paradoxont. Ha kilépünk a lakásból, akkor is rögzítik, tárolják arcunkat, öltözetünket egy speciális rendszerben, ha semmiféle kamera nincs jelen. Mindig jelen van ugyanis egy különleges tárolóeszköz, a többi járókelő agya. Ha utcán megyek, semmi kifogásom nem lehet az ellen, ha embertársaim szemügyre vesznek. Ha egy járőröző rendőr mér végig, akkor sem. Miben különbözik ettől egy rendőrségi kamera? Például nem felejt. Ha kirabolnak az utcán, öt tanú ötféleképp írja le támadónkat. Akit így talán el sem fognak. Egy mesterséges szem viszont precíz tanú.

Jelentős részben mítosz, hogy a különböző mesterséges figyelőrendszerek szűkítenék az emberi jogokat. Ezzel a közhellyel ugyanúgy nem lehet mit kezdeni, mint "az" internet, "a" média ártalmasságáról szóló sirámokkal. A kamera is csak eszköz, ami használójának szándékától függően "dolgozik." A köztéri videokamerák csak a leegyszerűsítő gondolkodás szerint vezetnek "egyenes úton" a diktatúrához. Amitől ez a fölfogás érvénytelen, az pont a köz- és magántér demokráciákban szokásos elválasztása. Az, hogy más normák vonatkoznak a személyes és a közösségi léthelyekre. Amit szabad rögzíteni egy sétálóutcán, azt tilos a magánházban. A diktatúrát a népuralomtól a megfigyelés céljának és helyének alkotmányos korlátozása különbözteti meg.

Nagy kérdés, hogy a "Nagy Testvér" képzetéhez kötött masinák inkább védik, vagy inkább veszélyeztetik a demokráciát. Aligha lehet erre végleges és egyértelmű választ adni. Momentán, habozva ugyan, de úgy vélem, hatásuk inkább előnyös, mint hátrányos. Vegyük a legegyszerűbb példákat: a nagyobb cégek rögzítik telefonos ügyfélszolgálatuk beszélgetéseit. Ez mindenekelőtt a klienst védi. Ha reklamál, annak nyoma marad. Az ügyintéző vagy hivatalnok pedig aligha mer flegmán, lekezelőn vagy durván beszélni a kuncsafttal, ha főnökei bármikor ellenőrizhetik, hogy társalog a "fizetővendéggel." A nyilvános kamerák alibit igazolhatnak egy ártatlanul megvádoltnak, vagy bizonyíthatják az elkövető bűnösségét. Egyesek szerint a kamerák túl nagy hatalmat adnak a rendőrségnek. De valójában éppen ellenkezőleg. Az USA-ban minden rendőrautónak van fedélzeti videokamerája. A legbrutálisabb rendőr is kétszer meggondolja, összerugdossa-e a földön fekvő gyanúsítottat a "fekete doboz" szemei láttára. Sokkal több a jogsértő "privacy-tiprás" ott, ahol nincs kamera, mint ahol van. Minálunk sokkal inkább a figyelő szemek hiánya a gond, mint a Nagy Testvér uralmának veszélye. Iskolában és hadseregben egyaránt nagy divat a megalázó beavatási szertartás. De ha a folyosón kamera van, ami monitorban végződik a portás (az ügyeletes tiszt) szobájában, akkor más a helyzet. Aligha merik a szadista hajlamú végzősök (öregkatonák) beráncigálni az újoncot a WC-be, ha tettüknek videokazettán nyoma marad. Ha a kihallgatásnál ott a képfelvevő, a rendőr nemigen fog kezet emelni a gyanúsítottra. És ő se vádolhatja meg igaztalanul a vizsgálót. A magam részéről cseppet sem bánnám, ha film készült volna azokról a vandálokról, akik a házunk melletti sétány padjait összetörték, a facsemetéket kitépték a földből. De van "húzósabb" sztori is: egy ismerősünk öröklési szerződést íratott az ügyvédjével. Később rájött, hogy egy jogi kiskapu miatt a papír ránézve hátrányos "mellékhatással" jár. Számon kérte a jogászon, miért nem világosította fel erről. Az mosta a kezét, állította, hogy ő szóban felvilágosította a klienst. Ha magnóra vették volna a beszélgetést, lenne bizonyíték, hogyan is volt. Mikor ezt felvetettem egy másik ügyvédnek, miért nem teszik ezt kötelezővé, hümmögve azt mondta, túl drága lenne. Nem hihető, hogy egy ügyvédi irodát csődbe vinne egy magnó és pár tucat kazetta beszerzése. Arról nem is beszélve, hogy egy komputermemória hangfájlban akár több száz óra beszélgetést is el tud tárolni. Valójában a tisztelt urak és hölgyek félnek, hogy műhibán kapják őket. Bizony, gyakran nem az ügyfél, hanem a szolgáltató retteg a kamerától.

A jogvédők többsége persze belátja, hogy megfigyelni, lehallgatni demokráciában is kell. Csak ahhoz ragaszkodik, hogy az ilyen akciók kizárólag bírói vagy ügyészi felhatalmazással történhessenek, és az így szerzett információkat ne lehessen egyedi indok nélkül tárolni, hanem töröljék őket. A demokratikus kormányok egyik föltételt sem igyekeznek betartani. Lehet, hogy eretnekség, de úgy vélem, indokaik néha talán méltányolhatók. Mindenki tudja, hogy a nyugati hatalmak komputerprogramokkal, ún. kulcsszavas módszerrel ellenőrzik a világháló- és telefonforgalmat. Vagyis ha egy üzenetben elhangzik, mondjuk, egy terrorista neve, a rendszer automatikusan beméri és lehívja. Ehhez értelemszerűen nem lehet bírói parancsot kérni, hisz nem tudhatjuk, hol és mikor fog két öngyilkos robbantó beszélgetni. Az információs önrendelkezés szószólói attól is hátast dobnak, hogy az utcai kamerák felvételeit tárolják. A rendszer üzemeltetői azzal érvelnek, hogy a látszólag érdektelen felvétel máskor fontos lehet. Igazolhatja későbbi bűntény vádlottjának ártatlanságát vagy bűnösségét. Egy kocsma teraszán beszélgető csoport egyik tagjáról kiderülhet, hogy terrorista. A képarchívum alapján visszakereshető a beszélgetés, melyről szájolvasók kideríthetik, egy merénylet tervezésének része. A memóriatechnológia fejlettsége ma már lehetővé teszi, hogy akár évekre visszamenőleg tárolják a kamerás szalagok digitalizált tartalmát. A mindenkit kielégítő megoldás az lehetne, ha létrehoznának egy központi szerveren elhelyezett fájltrezort. Ebből a lezárt, hibernált adattárból már csak bírói felhatalmazással, civil kontroll mellett lehetne információt kivenni.

Ha Péterfalvi Attila hibát vétett is, mégiscsak ő a mi jogaink őre. Szükség is lenne hivatalának bővítésére. Nem bánnánk, ha a titkosszolgálathoz, de akár nagyobb magáncégekhez is ugyanúgy folyamatosan, külön engedély nélkül, szabadon bejárhatnának az adatvédelmi munkatársak, mint az APEH-revizorok. Természetesen üzleti- és államtitok-tartási nyilatkozat aláírása után. Kétségtelen, hogy a technikai haladás kockázatokkal jár, de a lemaradás még nagyobbal. Eszünkbe juthat a vicc: Lehet-e Svájcban szocializmus? Lehet, de minek. Diktatúrában felesleges lehallgatni egy újság szerkesztőségét, hisz úgyis párthű zsurnalisták dolgoznak ott, és csak az jelenhet meg, amit a szerkesztőnek álcázott cenzor jóváhagy. Demokráciában be lehet poloskázni a redakciót, de semmi értelme. Legfeljebb a politikus néhány órával előbb tudja meg, mi jelenik meg róla. Letiltani úgysem tudja. A konkurencia persze megpróbálhatja lenyúlni a sztorikat. De ha poloskadetektorral bemérjük őket, a törvény lesújt rájuk. Ne féljünk hát a Nagy Testvértől jobban, mint amennyire feltétlenül szükséges. Ő is olyan, mint a Terminátor. Attól függően szolgál jót vagy rosszat, hogy ki írta a programját.

Papp László Tamás, újságíró