A határon túl élő magyaroknak - áttelepülés nélkül - biztosított állampolgárság kérdésében tartott népszavazás súlyos károkat okozott. A választópolgárok egymással szembefordított két tömbje között a szakadék tovább mélyült, és a megélhetési gondokkal küszködő hazai társadalmi csoportokban a határon túliakkal szembeni ellenérzések felerősödtek. Ez a népszavazás kimenetelétől független és előre látható volt. Az elutasítást arculcsapásként élte meg az anyaország lakosaira eddig feltétlen bizalommal tekintő határon túli magyarság, és kisebbségi létében is kiszolgáltatottabbá vált.
Egy magatartás bukása
Kit terhel a felelősség mindezért? Egy biztos: nem a választópolgárokat - igennel, nemmel szavazókat vagy távol maradókat -, hanem a politikusokat. Hogy kit milyen mértékben, az érdekes elemzések tárgya lehetne. A kettészakított országban a felbolydult kedélyek mellett erre most alig van lehetőség, hiszen mindkét oldal csak a másik felelősségét alátámasztó érveket fogadja el. Ez a kis írás nem akar ítélkezni, igazságot osztani. Célja nem a felelősség méricskélése, hanem a kiút keresése abból a zsákutcából, amelybe a politika belehajtotta az országot és saját magát. Nem a népszavazás következményeiről beszélek, hanem az okáról: a bő tizenöt évvel ezelőtt biztatóan indult, de a helyes iránytól eltért, s végül zsákutcába került magyar politika válságáról.
1989 márciusában, amikor egy kis szakmai-politikai szerveződés javasolta a nyolc legnagyobb ellenzéki szervezetnek, hogy a békés rendszerváltozás érdekében fogjanak össze egymással, sokan mondták: olyan mély ellentétek feszülnek az új pártok között, amelyek eleve kizárják az összefogást. Nemcsak a tényleges személyi, szemléleti és nemzedéki - nem kis részben zsigeri - ellentétek, hanem a valós pártérdekek is a kételkedők igazát látszottak alátámasztani. Hiszen a meghívottak versenytársak voltak; a pártoknak - különösen szerveződésük kezdeti szakaszában - létérdekük a különbözőségek felmutatása, ami szoros együttműködés esetén alig lehetséges. A naivnak látszó kezdeményezés mégis sikerre vezetett.
A meghívott nyolc szervezet már az első találkozón létrehozta az Ellenzéki Kerekasztalt, hogy erőiket egyesítve a szükséges kompromisszumokat megkötve tárgyalópartnereikkel együtt megalkossák a demokratikus Magyarország létrehozásának közjogi feltételeit. Kissé patetikusan, de pontosan fogalmazva: pártérdekeiket, ellentéteiket alárendelték az ország és a nemzet érdekeinek. Ezt tették azok a pártállami politikusok is, akik hajlandók voltak a megegyezésre, miközben felszámolták a demokratikus átalakulás útjában álló, de egyben saját hatalmuk bázisát is jelentő állampártot.
Ez volt 1989-ben. A semmiből megszületett ellenzék és az állampárti politikusok egy része formális társadalmi felhatalmazás nélkül is vállalták az ország érdekében álló döntések meghozatalának felelősségét, és képesek voltak megkötni az ésszerű kompromisszumokat.
Tizenöt év elteltével a választópolgárok által felhatalmazott politikusok a kettős állampolgárságnak az - Európai Unióba való belépésünkkel logikusan felvetődő - kérdésében képtelenek voltak pártpolitikai érdekeiken felülemelkedni, megegyezni, ésszerű kompromisszumokat köt, és az ország s a nemzet érdekében felelősen, közös döntést hozni. Az MDF által - a határon túli magyar szervezetekkel egyetértésben - több mint egy éve benyújtott javaslatot a parlament nem vette napirendjére. Amikor pedig összegyűlt a népszavazás kiírásához szükséges mennyiségű aláírás, akkor sem kezdték tárgyalni az ismét előterjesztett MDF-javaslatot, és akkor sem ült le egymással a kormányfő és a nagyobbik ellenzéki párt vezetője, hogy megoldást keressenek. Lehet találgatni, hogy miért. Valószínűleg azért, mert akkor már mindkét meghatározó politikai erő a népszavazás révén kívánt pártpolitikai sikereket elérni. A Fidesz beindult, az MSZP új vezetése pedig felvette a kesztyűt. A választópolgárokra hárították a felelősséget a politikai haszonszerzés érdekében, nem törődve a következményekkel.
A Fidesz a nemzet egyesítőjeként akart a közvélemény előtt megjelenni, bízva abban, hogy a nemzeti zászlót lobogtatva mozgósítani tudja a két részre szakított magyar társadalom egyik felét. Az MSZP pedig a kormányváltás lendületében bízva a mindennapi gondjaik között élő emberek létbizonytalanságát felerősítve akarta felhasználni az alkalmat arra, hogy hosszú idő után újra, országos megmérettetésen legyőzze az ellenzéket. Miközben a Fidesz a nemzet határokon átívelő újraegyesítéséről, a nemzeti összetartozás erősítéséről, a szocialista miniszterelnök pedig felelős hazaszeretetről, sőt a tizenötmilliós magyarság érdekében vállalt felelősségről beszélt.
A nemzet határokon átívelő újraegyesítésében valóban jelentős eszköz lehet a határon túli magyarok által egységesen igényelt - áttelepülés nélkül biztosított - állampolgárság, és az EU-tag Magyarország megerősödött nemzetközi pozíciója e fontos lépés megtételére kivételes történelmi lehetőséget kínál. Persze meg kell kötni a szükséges kompromisszumokat, és olyan garanciákat kell kidolgozni, amelyek eloszlatják a felmerülő aggályokat (szociális, egészségügyi juttatások, választójog kizárása stb.). Ez együttműködést, kölcsönös engedményeket s végül konszenzusos döntést tételez fel, amiből kétségkívül nem lehet a másik kárára rövid távú pártpolitikai előnyöket szerezni, lehet viszont erősíteni a nemzeti együvé tartozást. Ez lenne a tizenötmilliós magyarságért felelős politikai magatartás.
A közéletben szerepet vállalóknak tisztában kell lenniük azzal, hogy a nemzetet sem úgy nem lehet egyesíteni, hogy a Magyarországon élő nemzetrészt kettéhasítjuk, sem pedig úgy, hogy a határon belülieket és túliakat egymással szembefordítjuk. A tizenötmilliós magyarság érdekében sem lehet úgy cselekedni, hogy a határon túl élőkre vonatkozó kérdésben figyelmen kívül hagyjuk szervezeteik egybehangzó kérését.
Magyarország valószínűleg e kérdésben a világon egyedülállót produkált. Romániában, Szerbiában és Horvátországban - hogy csak a szomszédainkat említsük -, amikor felmerült a lehetőség arra, hogy a határon túl élő honfitársaikkal a kapcsolatot az állampolgárság megadásával erősítsék, minden teketória nélkül, konszenzussal meghozták az erre vonatkozó törvényt. Nálunk viszont ezt a nemzetpolitikai kérdést is a hatalmi küzdelmek eszközeként használták fel.
A sors iróniája, hogy a népszavazás mindkét oldal számára súlyos kudarcot hozott. A Fidesz vezetője nem volt képes mozgósítani táborát, és veszített. Az MSZP új vezetése pedig hosszú időre elvesztette az esélyt, hogy megszólítsa azokat a választókat, akik elsősorban nemzeti érzelmük alapján szavaznak. Ráadásul a szocialista miniszterelnök kihagyta az alkalmat, hogy meggyőzze azokat, akik kételkedve fogadták az "antalli tizenötmillióra" történő hivatkozását.
A Fidesz is, az MSZP is a másikra hárította a felelősséget, és jelét sem adták annak, hogy ebből a mindkettőjük számára kudarcos ügyből levonják a kézenfekvő következtetést: az 1989-es indulás óta folyamatosan erősödő és mára uralkodóvá vált politikai magatartás nem folytatható. Az a magatartás, mely nem a hosszú távú nemzeti siker érdekében való közös cselekvésre, hanem a hatalom mindenáron történő megszerzésére, megtartására s evégett egymás lejáratására, legyűrésére, politikai megsemmisítésére törekszik. Ez a magatartás az országnak súlyos károkat okoz, amivel most - egy nemzetpolitikai kérdésben áthárított felelősség súlya alatt - a közvélemény szembesült.
Ezt a politikusok előbb vagy utóbb kénytelenek lesznek tudomásul venni. Mindannyiunk érdeke, hogy erre mielőbb sor kerüljön, mert "Magyarország percei drágák". Nemcsak Széchenyi idejében voltak azok, hanem ma is, miként 1989-ben. Akkor sikerült összefognunk, és időben cselekednünk. Ha most nem sikerül, az uniós tagsággal járó lehetőségeket nem fogjuk tudni kellő mértékben kihasználni. A történelem által felkínált esélyeket csak egy összefogásra, közös cselekvésre kész politikai elit és társadalom képes valóra váltani.
Kónya Imre, 1989-ben a Független Jogász Fórum alapítója volt
