Számomra, aki csupán gyakorló tanár és iskolavezető vagyok egy egyházi gimnáziumban, a cikkből az derül ki, hogy az agresszíven terjeszkedő egyházi gimnáziumok tanulmányi színvonala alacsony, de ez nem is lehet másként, hiszen a benne tanítók rosszul képzettek. Mivel ráadásul "az egyházak iskolaalapítási hevülete... túlszaladt a valódi társadalmi igényen", ezt le kell leplezni, hogy az immár szerencsésen felvilágosított szülők ne is írassák oda gyermekeiket.

Sajnos az esélyegyenlőséget államunk roszszul értelmezi, és nemhogy leleplezné ezen iskolákat, hanem még jobban támogatja őket! Szerzőnk levonja a következtetést: "Ha még évekig több pénzt kapnak az egyházi gimnáziumok tanulói, mint az önkormányzatiaké, akkor a magasabb fizetés, a jobb körülmények idővel a pedagógiai minőségbe is átcsapnak, és olyanok is egyházi gimnáziumba fogják íratni gyermekeiket, akik nem vallásosak, csak jobb gimnáziumot akarnak. És ha már egyszer bent van a gyerek, csak idő kérdése egy egész ország világnézetének átállítása. A többségnek pedig, amely nem akarja valamelyik egyházra bízni gyermeke erkölcsi és világnézeti nevelését, marad a másodosztályú önkormányzati iskola."

Miről is szól valójában e cikk? Számomra nem szól másról, mint egy ember belső félelméről, e félelem kivetítéséről, és az ehhez szükséges prekoncepciók tudományos igényű megalapozásáról. De nézzük meg e prekoncepciókat közelebbről!

A cikk kiinduló tételei igazak, ti., hogy a szerkezetváltó iskola (a 6 és 8 évfolyamos gimnáziumok megjelenése) nem minőségi garancia önmagában, illetve, hogy a középfokú oktatás expanziója a színvonal romlásával járt. Tegyük hozzá, hogy az oktatáson belüli különböző színvonalak egymás mellett élése minden kor sajátossága volt és maradt. Mivel nem tudom, hogy milyen mintaválasztással és kérdőívvel dolgozott a szerző, ezért maradok az ő adatainak értelmezésénél, és ezeket csupán megvilágítani igyekszem az Országos Közoktatási Intézet legújabb kiadványában található teljes körű elemzések figyelembevételével.

Nem tudom, hogy a személyi ellátottság terén a tanárok végzettségében lévő különbség szignifikáns-e, ha például az egyetemet végzett pedagógusok aránya 82 százalék az önkormányzati iskolákban, és 80,5 százalék a nem önkormányzatiakban, amint ezt a háttértanulmány mutatja. De azt tudom, hogy negyven év betonozta be a gyakorló gimnáziumokat, ahol az (egyetemistákat) vezető tanárok többsége dolgozik. Nem tudom, hogy egy ennyire alacsony presztízsű szakmában (három év alatt!) sok-e vagy kevés a 7,7 százalékos fluktuáció, szemben az önkormányzati iskolák 5,8 százalékosával, de azt látom, hogy ez töredéke annak a 18,7 százaléknak, amit az alapítványi iskoláknál mértek, pedig azok meg tudják fizetni tanáraikat. Az azonban biztos, hogy a stabilitás és a szakmaiság a rövid múltra visszatekintő egyházi iskolák tantestületeiben tudatosan vállalt érték.

Nem tudom, miért gondolja a szerző, hogy azonos anyagi bázis esetén mindenütt ugyanannyi lenne az átlagos osztálylétszám, és hogy a kis létszámú osztály - például a nyelvoktatásban - automatikusan "gazdag iskolát" jelentene. Én éppen a fordítottját tapasztalom, amikor a nagyvárosi elit iskola 45 fős osztálya áll szemben egy kisváros jóval gyengébb gimnáziumának alig feltölthető, 22-24 fős, az életben maradásért küzdő osztályaival. Éppen önkormányzati elit iskolák töltik fel a normatív támogatásért ekkorára osztályaikat! Később már a szerző is belezavarodik, hogy kisebb osztály esetében "javulásról" van-e szó, vagy a diákok elvesztéséről. Itt már valóban nehéz eldöntenem, hogy mi a kisebb bűn: ha kevesebb, vagy ha több diák jut egy tanárra az egyházi iskolában?

Nem tudom, miért állítja a szerző, hogy az egyházi iskolák "vannak legjobban ellátva laboratóriummal, könyvtárral, rajzteremmel és tornateremmel". Hiszen az egyházi iskolák kerültek a régibe, az önkormányzatiak pedig a kárpótlási pénzből felépített új iskolákba! Sok iskola helyzetét ismerve csak arra gyanakodhatok, hogy az egyháziak beírták "tornacsarnoknak" a 100 éves tornaszobát, laboratóriumnak a megmaradt régit, ami inkább tekinthető "múzeumnak", hiszen félnek a törvény által előírt minimális felszereltség hiányából adódó büntetésektől. A könyvtárfejlesztési többlet okát is máshol keresném. Néhány év alatt kellett bepótolni mindazt a hiányt, ami a könyvállomány mennyiségében mutatkozott.

Nem tudom, hogy az eredményesség terén mi aggasztja a szerzőt, mi készteti sommás ítéletekre. A felvételnél hiányolja az egyháziak szigorát, bár kétséges, hogy a 4,59-es belépő átlag az önkormányzati iskoláknál szignifikánsan magasabb-e, mint a 4,48, ami az egyházi iskoláknál szükséges a bekerüléshez. Főleg, ha azt tekintem, hogy az OKI adatai szerint ez is kimagaslóan jó eredmény, hiszen a nyolcadikosoknak csupán mintegy 10 százaléka kerül be középiskolába 4,5 feletti átlaggal. E szám valószínűleg elkerülte szociológusunk figyelmét. A háttértanulmányban pedig még tovább is megy, amikor azt írja, hogy a tanulmányi rontás nem életszerű a 8. évfolyam során, ezért a 6 és 8 évfolyamos iskolák és "természetesen" az egyházi iskolák "rosszízű manipulációt" vetnek be, ha ilyenkor a jegyek romlanak. Az első kérdésem az, hogy valóban az a normális, ha az általános iskola felértékel nyolcadikban? A szerző félelemről és megfélemlítésről beszél, amikor azt feltételezi, hogy a nyolcadikos "titokban menekülni szeretne" a nem szeretett iskolájából. Nekem inkább azzal kell szembesülnöm, hogy a hozzánk jövő negyedikesek szülei félnek igazán attól, hogy megtudja jelentkezési szándékukat az általános iskolájuk!

Vajon az állami iskolák évi 5 lemorzsolódó diákja "szignifikánsan" több, mint az egyháziaknál a 4? És ha igen, úgy ez baj (adjunk egy pofont az esélyegyenlőségnek alapon), vagy szabad még büszkének lenni erre? Hiszen ez azt is jelenti, hogy az egyházi iskolában még a gyengébb tanulókkal való foglalkozást sem adjuk fel olyan könnyen! Vagy az már esélyromboló manipuláció, ha roma gyereket veszünk fel?

A szerző azt állítja, hogy az önkormányzati iskolák a felvételi terén sikeresebbek. Nem tudom, honnan kapta a szerző az adatait. Az OKI országos számítása azonban azt jelzi, hogy "a felvételi arány 1991-95 között legmagasabb a központi költségvetési szervek iskoláiban volt, majd 1996 óta az egyházak, felekezetek iskolái kerültek az élre". Ne feledjük, hogy a "központi költségvetési" iskolák alatt azon kisszámú elit gyakorló gimnáziumokat kell érteni, amelyek helyzeti előnyük alapján összehasonlíthatatlanul jobb helyzetben voltak és maradtak! Ráadásul 1999-re minden felsőoktatási intézménytípus esetén első helyen álltak már az egyházi iskolák, messze megelőzve a települési önkormányzati iskolákat! Tény, hogy a szerző számításainak meghökkentően ellentmondva az OKI országos adatai azt mutatják, hogy az egyházi iskolák messze megelőzték a települési és a megyei önkormányzati vagy az alapítványi iskolákat az olyan meghatározó mutatók tekintetében, mint a felvételi írásbeli átlageredmények, a nyelvvizsgák aránya a felvételizők körében, vagy a száz 12. osztályosra jutó OKTV-pontszám! Vagy lehet, hogy nagyon is jól ismeri ezen adatokat Andor Mihály?

Nem tudom, mivel igazolja a szerző, hogy az egyházi iskolák anyagi mutatói "rendre jobbak". Pusztán azzal, hogy magasabb a könyvvásárlásra fordított összeg? Én inkább a költségvetés alapján hasonlítanám össze a gazdasági helyzetet. Nem egy bevált bolsevik taktikát alkalmaz a kiváló szociológus, miszerint elég rámondani valakire, hogy gazdag, és mi már tudjuk, hogy valóban az, sőt, hogy ez egyből "rosszat" is jelent? Nem a tudatos egymás ellen uszítás mesterpéldájával állunk szemben? Ugyanúgy, mint ahogy az Oktatási Minisztériumnak az elmúlt hetekben bemutatott adatsorai esetében, amelyek még a hivatalos állami számvevőszéki adatokkal is ütköztek?

Nem hiszem, hogy a számokról vitatkoznánk csupán. Alapvető szemléletbeli különbség lesz nyilvánvalóvá, ha átgondolom az elemzéseket. Az OKI szakemberei azt mondják, hogy lám, az egyházi iskolák a rossz indulási feltételek, a létező jó gimnáziumok bejáratott útjai és az alapvetően vidéki háttér ellenére "már itt tartanak". A mi szerzőnk viszont ezen eredményeket lesajnálva értékeli, kérdezve, hogy ezek "még csak itt tartanak"? De rosszul mondom, mégse lesajnál, hanem fél. Fél attól, hogy tíz év után az egyházi iskolarendszer immár nemcsak erkölcsi tartásában, de tanulmányi eredményeiben is magára talált. Fél attól, hogy ez - az óvodástul s mindenestül (!) - a hazai oktatási rendszer 10 százalékát sem elérő kisebbség "egy egész ország világnézetét állítja át". Igazi hazai liberálisként elkezdi a kirekesztést, nem tűrve el a "másságnak" tőle elütő semmilyen formáját. A prekoncepciót bizonyító szociológia itt szintén vizsgálatot igényel, amire mindenkit biztatok. Valami olyan élményről van itt szó, mely a felvilágosodás atyját is megszólaltatta, mondván: "pusztítsátok el a gyalázatost", mármint a vallásos közösségeket. Olyan zsigerekből jövő gyűlöletről tesz tanúságot a szerző, amely a kiváltó okok önkritikus vizsgálatára szólít fel minket, egyházi iskolákban dolgozókat, de a pszichológia szakembereit is.

Valójában arról folyik itt a vita, amit "hozzáadott értéknek" nevez a szakma. Így nevezzük azt az összefüggést, ami a tanulmányaikat elkezdő diákok szociális és tanulmányi mutatói, illetve a kimenetelkor mérhető eredményességi adataik között fennáll. E téren az OKI 2003-as értékelése szerint "a legnagyobb a magas hozzáadott értéket képviselő iskolák aránya az egyházak, felekezetek iskoláiban, a csoport 44 iskolájából 10 ért el ilyen eredményt". Tegyük hozzá - az esélyegyenlőség védelmében -, hogy még szerzőnk is kimutatja, hogy az egyházi iskolák a szegényebb rétegeket szólítják meg. Bár - mivel ez csupán eldugva szerepel tanulmánya lábjegyzetében - lehet, hogy a szerző számára még nem dönthető el, hogy ez rossz vagy jó...

És ne feledjük: az egyházi iskolákra vonatkozó fenti pozitív adatok még csupán egy "továbbtanulási hozzáadott értéket" vizsgálnak. Vannak talán olyanok is, akiket ennél jobban zavar az, ha a nevelés terén még nagyobbak a különbségek, és így nem lehetünk mindannyian "egyenlők", például a kábítószer-fogyasztásban és életünk céltalanul sodródásában?

Forrai Tamás Gergely S. J., a miskolci Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium tanára