A gazdasági dimenzió a külpolitikában három dolgot jelent: gazdaságfilozófiát - gazdaságpolitikai doktrínát -, az ország illeszkedését és érdekképviseletét az Európai Unióban, illetve a nemzetközi gazdasági szervezetekben, végül a kormány és a gazdasági szereplők intézményes viszonyát. Ideig-óráig megfelelő külpolitikai offenzívával ellensúlyozható a nemzetközi gazdasági teljesítés hiánya, de eljön az igazság órája, amikor az ország leértékelődik.

A magyar külpolitikának nemcsak politikai, hanem gazdasági doktrínával is rendelkeznie kell. Európában három gazdaságpolitikai doktrína verseng, harcol egymással: az angolszász liberális-globalizációs, a kontinentális dirigista és a nemzeti szuverenista. Magyarország 1989 és 2000 között liberális és globalizációs külgazdasági filozófiát, posztwashingtoni konszenzuson alapuló teljesítési politikát fogadott el. Liberalizáltunk és privatizáltunk, mikrogazdasági és makrogazdasági stabilizációkat hajtottunk végre, hogy megfeleljünk a nemzetközi piac, a befektetői bizalom várakozásainak. A magyar gazdaság előbb globalizálódott, mint europaizálódott - globalization in one country. A külpolitika azon munkálkodott, hogy bizalmat ébresszen a magyar gazdaság iránt, és minél több külföldi befektetést vonjon be az országba. Az 1998 utáni jobboldali Orbán-kormány nemzeti szuverenista, globalizációellenes filozófiát vallott, amelyet 2000-től vitt át a gyakorlatba. Feladta a makroökonómiai hitelesség gyakorlatát, meghirdette a nemzeti tőke elsőbbségét.

A 2002 utáni baloldali Medgyessy-kormány gazdaságfilozófiája szavakban a liberális és a brit harmadikutas doktrínák között ingadozott, de 2003 őszéig makroökonómiailag hiteltelen gyakorlatot folytatott. Külpolitikája nem volt gazdaságpolitikailag alátámasztva. 2003 őszétől a Medgyessy-, majd 2004 őszétől a Gyurcsány-kormány küzdelmet folytat a hitelesség visszaszerzéséért. De a kényszerű kiigazítások nem pótolják az elmulasztott időt és az elmaradt reformokat. A külpolitika gazdasági mozgástere erősen beszűkült. Magyarország vezető reformországból követő, egyensúly- és reformhiányos országgá vált. A jelenlegi nagy politikai erők, kormányban és ellenzékben, antiliberális felfogásúak, az állam nemzetköziesítése - internationalization of the state - helyett az állam nemzeti és/vagy szociális szerepét hangsúlyozzák. Nincs egyértelmű szabályozása a jegybank függetlenségének, és nincs konszenzus e függetlenség terének meghatározására. Minden további liberalizációs és privatizációs lépés politikai összeütközéshez vezet, ezért nehéz külpolitikailag megfelelő befektetői légkört teremteni.

Magyarországon még kísérlet sincs arra, hogy megvitassuk, az Európai Unióban folytatott magyar gazdaságpolitikának és az európai politikának milyen doktrínán kell nyugodnia. Vajon mit fogunk támogatni: az európai versenyképességet előtérbe helyező liberális, vagy az európai szociális modellt őrző dirigista politikát? Mit gondolunk Amerika és az EU globális versenyéről, és hogyan alkalmazkodunk hozzá? Vajon egy változó, europesszimista, Gordon Brown-féle nyitott európai monetáris politikát helyeslünk-e, Maastricht felülvizsgálatával, vagy a változatlan, eurooptimista, kontinentális politikát?

Az uniós tagság europeanizációt jelent. A magyar politika állandóan összezavarja uniós intézményeit. Már a Medgyessy-kormány sem tudta, hogy hová helyezze európai politikájának középpontját, s ezen belül a gazdaságpolitikát. A Gyurcsány-kormány tovább bonyolította a helyzetet. Ki, hol, mikor és hogyan dönt? Így lesz-e jövőre is? Lehet-e Külügyminisztériumot, nagykövetségeket hatékonyan működtetni gazdaságpolitikai feltételek nélkül Európában? Vajon fele részben nem gazdasági egyeztetés-e az európai nagykövetségek feladata? Az EU-miniszter, a külügyminiszter, a gazdasági miniszter vagy a pénzügyminiszter fogja végig egyeztetni bekapcsolódásunkat az európai következő költségvetésbe? Milyen intézményrendszerrel?

Ma nincs összefüggő, intézményes kapcsolat az európai ügyekért felelős kormányzati intézmények, a minisztériumok európai szervezetei, a brüsszeli misszió, az Európai Parlament frakciói között. Mindennek pártok feletti, közös politikai stratégián kell nyugodnia. Feltehetően már csak a 2006-os kormány fogja elhelyezni európai gazdasági ügyeinket a kormányzati szerkezetben, meghatározni az egymás közti intézményi kapcsolatokat. Addig marad a szenvedés.

Nem lehet hatékony külpolitikát elképzelni a tőkével és a munkával való tartós és intézményes kormányzati viszony nélkül. De a kormányzati kül- és külgazdasági politika, és a gazdasági szereplők között nincs tartós intézményi kapcsolat 1989 óta. A rendszerváltás idején, a kormányok alkalmi, kétoldalú kapcsolatokra léptek a különböző tőkecsoportokkal. Mivel Magyarországon hiányzik a tőke, a munkáltatók átfogó szervezete, így nem is volt könnyű tárgyalópartnert találni. A kormányfők meghatározatlan gyakorisággal, a külügyminiszterek szinte soha nem találkoztak a külföldi kereskedelmi kamarák, a magyar vállalkozói szövetségek, pénzintézeti szervezetek képviselőivel, a tőke képviselőivel. A külpolitika a gazdasági szereplők mellett, felett alakult. Nem csoda, ha a befektetési célokról, feltételekről csak a háttérben, alkuk keretében születtek döntések. Teljesen tisztázatlan maradt a külföldi és a nemzeti tőke, a nemzetközi tőkecsoportok közötti egyensúly, a gazdasági szereplők igényeinek és a kormányzati szándékoknak az összehangolása.

A kormányzati külpolitikai stratégiákba nem épültek be a tőke várakozásai, s a tőke stratégiájába nem kerültek be kormányzati várakozások. Ennek következménye a kiszámíthatatlanság és bizonytalanság. Másrészt, a kormányok nem döntöttek arról, hogyan akarják működtetni a Magyarország Részvénytársaságot. Miként akarják az üzleti szereplőkkel összehangoltan kiajánlani Magyarországot befektetési területként, illetve miként kívánják segíteni a magyar kereskedelem, szolgáltatás és befektetések érdekeit a világban. Európa jól-rosszul működteti az Europe Inc.-et, miként a britek a UK Inc.-et, a németek a Deutschland Gmbh-t, a franciák a France SA-t. A brit üzletember a brit külpolitikát is képviseli, ahogy cserébe elvárja, hogy a brit külpolitika képviselje őt és érdekeit. A francia elnököt minden utazásán üzletemberek hada kíséri, és tárgyalásainak háromnegyede üzletről szól.

A tőkével való folyamatos tárgyalásokon az amerikai és európai kormányok állandó határokat vonnak a magáncégek érdekei és a stratégiai államcélok között. Veszedelmes viszonyok. Kényes egyensúlyok. De ez a határhúzás, egyensúlyozás viszi előre a politikát. A rendszerváltás lezárultával itt az ideje, hogy európai országként legyen egységes képviselete a munkáltatóknak. Érdeke ez a tőkének, a kormánynak, a munkavállalóknak - az országnak. Különben folytatódik az oligarchikus politizálás, az egyéni kijárás, az erősebb erőszakos benyomulása, a durva korrupció. A gazdasági erőforrások és célok felmérése nélkül nem lehet realista külpolitikát folytatni a térségben. Csak a tőke különböző csoportjaival együtt lehet célokat kitűzni, s lehet befolyást teremteni magunknak. A kisvállalkozók, a kistőke ma nem látszik ki a nagyok alól. Nemzetközi stratégiánk fontos pontja lehet, hogyan segítjük az ipari, mezőgazdasági kisvállalkozóinkat, idegenforgalmi, ingatlanos szolgáltatóinkat a térségben. Kötelező feladat a külpolitika szereplői részére, hogy együttműködjenek projektek kimunkálásában, a kereskedelmi és szolgáltatási, valamint befektetési kiajánlásban, végrehajtásban.

Nem lehet európai külpolitikát csinálni a munka képviselőinek együttműködése nélkül. Ha valaki tisztában van azzal, hogy a tőke vándorlása szoros összefüggésben van a versenyképességgel, a munkaerő árával, a képzettség, a foglalkoztatottság szintjével, képviselőinek tárgyalóképességével, akkor tudja, hogy tárgyalnia kell a munka képviselőivel is.

E külpolitikának nyilvánosnak kell lennie. Írott stratégia. Világos és kivitelezhető gazdasági célok. Átlátható intézményes tárgyalások a szereplőkkel. Követhető folyamat. Érthető prezentáció. 3P - mondaná Blair: policy + process + presentation. Tudom, hogy illúzió. Nyerni nincs esély. De legalább ne veszítsünk.

"Azt súgják rólatok a katonák, / Hogy köztetek több párt keletkezett, / S míg a csatavíváson volna a sor, / A vezérekről folytattok vitát. / Ez hosszú s olcsó háborút akar, / Az már repülne, de ha szárnya nincs! / Ingyen akar szép és ravasz szavak / Árán békét nyerni a harmadik." A Hírnök szól így, Shakespeare VI. Henrikjében, miután Rouen és Párizs elvesztek. Nálunk minden másként van. Ki ne akarna vívni? Ki hazudna olcsó háborút? Senki nem oly bolond, hogy szárny nélkül repülne. Most lehet valamit tenni, mert senki nem tesz semmit. Fel hát, barátaim!

Olajfestmény VI. Henrikrõl