1. Koalíciós pártok. Bízom abban, hogy a kormánypártok figyelembe veszik, hogy a szavazók többsége igennel válaszolt a feltett kérdésekre, a népszavazás eredménytelenségéből nem arra következtetnek, hogy az anyaországban élők közömbösek a határon túlra szakadt magyarság gondjai iránt, s a kormány is bizonyítani fogja ez irányú elkötelezettségét olyan intézkedésekkel, amelyek szorosabbá teszik a határon túli magyarok kapcsolatait az óhazával, javítják helyzetüket, utazási lehetőségeiket, gátolják asszimilációjukat.

2. Ellenzék. Az igenek többsége ellenére aligha állítható, hogy a népszavazás sikert hozott az ellenzéki pártoknak. Pedig a Fidesz vezető politikusai hihetetlen elánnal kampányoltak, nagyobbal, mint a 2002-es választás első fordulója előtt. Úgy tűnik azonban, nem vették figyelembe, hogy ha a népszavazás kérdése a pártok versengésének szintjére süllyed, akkor a kormány támogatói, féltve pártjaikat a vereségtől, félreteszik a kinti magyarok iránti szimpátiájukat, és nemmel szavaznak vagy tartózkodnak. És csatlakoznak hozzájuk azok a honfitársaink is, akik attól tartottak, romlanának életkörülményeik a kettős állampolgárság megadása esetén. Ha elfogadjuk, hogy a jobboldal elkötelezett támogatói teljes számban elmentek szavazni, sőt az igen mellett voksolt még a baloldal számos híve is, akkor megállapíthatjuk, hogy a következő választás megnyeréséhez nem elégséges csupán az elkötelezett támogatók mozgósítása.

3. Magyarok Világszövetsége. A 90-es évek végén az MVSZ tizenöt tagú Védnöki Testületében közelebbről is megismertem a szövetség belső gondjait, a vezetők harcait, az akkori elnök (Csoóri Sándor) és alelnök (Patrubány Miklós) közötti vitákat. Bár a Védnöki Testület mindent megtett a feszültségek csökkentése érdekében, de a választmány döntéseit befolyásolni nem tudta. Csoóri Sándor lemondása után Patrubány Miklós lett az elnök, amivel messzemenően nem értettem egyet, s ezt meg is írtam (Magyar Hírlap, 2000. június 20.). Szerintem az MVSZ elnökének olyan köztiszteletben álló személynek kell lennie, akit mind a hazánkban, mind pedig a más országokban élő magyarság nagyra tart, aki eddigi tevékenységével rangot vívott ki magának, akire még nemzetközi szinten is büszkék lehetünk. Aki tekintélyével, kompromisszumra hajló egyéniségével képes elsimítani a szövetségen belüli ellentéteket, egyesíteni tudja a magyarság különböző szellemi áramlatait.

Patrubány Miklós sikeres üzleti tevékenysége, szervezőkészsége, a magyarság ügye iránti elkötelezettsége ellenére sem tartozik a nemzet nagyjai közé, akire a tizenötmilliós magyarság felnézhetne, aki az MVSZ-nek tekintélyt adna, aki méltóképpen képviselné a szövetséget hazánkban és külföldön is, és aki magas tisztségében kellő megfontoltsággal munkálkodna. Hogy az MVSZ vezetése alatt hová jutott, azt nem szükséges részleteznem. Sem az Orbán-, sem pedig a Medgyessy-kormány nem tekintette méltó partnernek, anyagi támogatása minimálisra süllyedt. Ebből a gödörből próbált Patrubány népszavazási ötletével kikecmeregni, magának hírnevet, elismertséget szerezni. Kezdeményezését eleinte bizonytalankodva, fenntartással fogadták még a jobboldali pártok is, és amikor már "forróvá" vált a helyzet, akkor is elhangzottak, még a magyarság ügye iránt igazán elkötelezettek részéről is, aggódó vélemények. A kétkedők közül említem Kovács Miklóst, a kárpátaljai magyarok egyik vezetőjét, aki a népszavazási akciót provokációnak minősítette, és gyanakvással fogadta. Makovecz Imre pedig a népszavazás előtti héten a kezdeményezésben a "titkosszolgálatok" kezét látta.

Ami engem elriaszt, és ami a jelen írást kiváltotta belőlem, az Patrubány és más MVSZ-vezetők nyilatkozata, mely szerint a népszavazás ismételt kiírásához az aláírásgyűjtést újból el akarják kezdeni. Ennek nincs semmiféle jogi akadálya. A másfél millió igennel szavazó közül nyilván meg lehet találni azt a 200 ezer polgárt, aki aláírja a kezdeményezést. A magyar népnek azonban nincs szüksége újabb próbatételre, és arra sem, hogy fél év, egy év múlva ismét lelki válságba taszítsák.

A népszavazás eredménytelenségéből az ötletgazdának is le kell vonnia a tanulságokat. Nem arra kell törekednie, hogy újra urnák elé kényszerítse a polgárokat, hanem le kellene mondania. Az MVSZ-nek pedig meg kellene keresnie azt a hazánkfiát, aki rangot adna néki, akit mindkét oldal pártjai elfogadnak, aki képes arra, hogy a szervezet munkáját felelősségteljesen irányítsa, összefogja a szétszakadt magyarságot, és megfontolt javaslataival segítse a politikát a helyes döntések meghozatalában.<>Solymosi Frigyes
A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja