Faix

A Mai Manó Házban látogatható Jacques Faix fotókiállítása. A megnyitón elhangzott beszédből közlünk részleteket

Kedves Hölgyeim és Uraim!

Nekem jutott a szép feladat, hogy figyelmükbe ajánljam fotográfiáit egy aradi zongoragyárosnak, bizonyos Jacques Faixnak, vagy Fe-nek, attól függ, hogyan ejtjük. Annyi bizonyos, hogy a remek magyar mester eredeti keresztneve Jakab volt, amint hogy így hívták szabómester apját is, aki a Felvidékről származott le Aradra. A papa mamája, a mi Jacques mesterünk atyai nagymamája Róth volt, az anyai ág viszont a szlávos hangzású Koditek nevet viselte. De hát mindebből nem következik semmi se.
Fotósunk tehát Aradon született iparos-, szabócsaládba bele 1870-ben. Mindkét ágon iparosvér sűrűsödött tehát a Jakab, pardon Jacques fiú ereiben; az após, Koditek Vince ugyanis asztalos volt. A megörökölt asztalosműhelyből lett a zongorakészítő üzem. Jacques ezt a gyönyörű és nehéz mesterséget szülővárosában és Bécsben tanulta, majd ott nyitotta meg önálló, jól induló üzemét és üzletét. 1901-ben mégis hazatért, s szülővárosában, apósa ma is álló házában, a Batthyány utca 25. szám alatt kezdte meg működését.

Hogy pontosan mikor kezdett fotózni, nem tudható, de élete nagy részét végigfotózta. Nem amatőr volt, hanem műkedvelő profi. A piktoralizmusnak, vagy festői fotográfiának volt művelője, masinájával elsősorban festményeket akart létrehozni, fényfestő volt, fényművész.

Polgár volt, olyan polgár, akiben az iparos és a művész, a természettudós és a filosz nem vált még ketté. És őbenne még az individuális egyéniség sem vált a közösséghez tartozó öntudatos városi polgártól el. Ő még valóban polgári köröknek, az Aradi Fotó Klubnak, a Kölcsey-társaságnak, az aradi polgárok közösségének volt a tagja. Bécsben találta meg asszonyát, a zongoraművész Pessek Máriát, akit 1901-ben vett el, és akitől Frigyes nevű gyermeke született. Az állítólag tehetséges fiatalasszony eltiltatott a nyilvános hangversenyezéstől. Az akkoriban szokásos eljárás ez esetben tragédiához vezetett; 1910-ben Mária egy hangverseny közben jelenetet csinált, elmegyógyintézetbe kellett zárni, ahol három évvel később meg is halt. A furcsa családi bajokat súlyosbította, hogy 1910-ben öngyilkos lett Jacques húga, Faix Anna, akinek fiát, Guld Emilt Jacques magához vette és remek fotóssá nevelte. Kicsit úgy tűnik, mintha ez az Emil közelebb is állt volna szívéhez, mint Frigyes, az édes fiú.

Jacques új feleségre lelt a nálánál majd negyedszázaddal ifjabb Reitter Ilona személyében, aki nem csupán férje vezeték-, de az öngyilkos testvér keresztnevét is fölvette. Faix Anna lett ő is tehát. Ez az Anna is zongoraművésznő volt, az előző feleség tanítványa.

Furcsa család, mintha senki sem akart volna az lenni, benne, ami, vagy aki eredendően volt.

Sok ilyen család volt akkoriban. Látszólag nagy volt a rend, az élet középpontjában a szakadatlan szorgos munkálkodással, az ájtatos vallásgyakorlással, az összetartó családdal – de az egésznek a mélyén mintha már ott munkált volna az a rendetlenség, az a bajtömeg, az a végeérhetetlen tragédiasorozat, amely pár évvel később oly természetessé válik majd odakint is. Ebben a családban is úgy tűnik, hogy az egyetlen biztos pont az asszony maradt, a bajokkal dacoló, a dolgokat csináló, legyőzhetetlen asszony, anya, mama, nagymama. A gyönyörű Ilona-Anna vállalta a rárótt szerepet: igazi gazdája, ura lett a háznak évtizedekig. Igaz, ő, szemben az előző Annával, nem szeretett utazni, így Jacques elsősorban nevelt fiával, unokaöccsével indult útnak.
A fénykor 1914-ig tartott. Aztán kezdődött a szüntelen lejtmenet. A Frigyes gyerek a csonka országba hurcolkodott át, az öregek maradtak. Egyre kevesebb zongora és egyre kevesebb fotográfia készült. A második háború után idegenek telepedtek a házba, de az öregek kitartottak úgy is, zongorahangolásból-javításból éldegéltek. A nagymama harmincegy évvel élte túl 1950-ben meghalt urát. Nyugdíjat nem kapott soha. 1981-ben ő is elment. De a ház a Batthyány utcában ma is áll. Csak zongora nem maradt egy se.

De maradt kép.

Sokféle szemmel lehet nézegetni ezeket a képeket. Lehet fotós szemmel, lehet történész szemmel, lehet lélekbúvár szemmel, példának okáért. Nézzük meg például A reggeli című fotót. Olyan, mint egy finom festmény. Lehet gyönyörködni minden részletében, a míves étkészletben, a ruhákban, a háziasszony asztalra helyezett legfőbb jelképében, a kulcscsomóban; és lehet ámulni az egész kompozícióban. De persze művelődéstörténeti dokumentum is e kép. Egy igazán polgári világ rekvizitumait örökíti meg. És feltűnhet az is: valami mély szomorúság lengi be a képet. A baj előérzete sugárzik a két szép női arcról. A bajé, amely pár év múlva elérte a családot, elérte minden ősünket, elért mindannyiunkat.

Jó lenne visszatérni ahhoz a zongorás világhoz.

Top cikkek
1
Érdemes elolvasni
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.