Tamás Gáspár Miklóssal ellentétben (Tartózkodunk a szavazástól, november 13.) és Kis Jánossal egyetértve (Miért megyek el szavazni, november 20.) magam is úgy érzem, hogy a népszavazáson részt kell vennünk, és nemmel kell szavaznunk. Jogászként úgy látom ugyanis, hogy az állampolgársággal kapcsolatban rossz időpontban feltett, rossz kérdésről van szó.

Rossz az időpont, mert a Magyarok Világszövetsége akkor indított kampányt a magyar állampolgárság kiterjesztése érdekében, amikor a környező országok egy részében az útlevéllel kapcsolatos gondok már megoldódtak, a többiben pedig nem olyan súlyos a helyzet, mint azt sokan állítják. Szlovákia és Szlovénia velünk együtt csatlakozott az Európai Unióhoz. A felvidéki és a szlovéniai magyaroknak május elseje óta ugyanolyan útlevél van a birtokukban, mint nekünk. Felmutatásával éppúgy beléphetnek bármely uniós országba, és ott ugyanolyan jogaik vannak, mint a mostani magyar állampolgároknak. Az erdélyi magyarság csak egy árnyalattal van kedvezőtlenebb helyzetben. Jóllehet Románia csak két-három év múlva válik az unió tagjává, a csatlakozástól kezdve azonban a szabad mozgás joga éppúgy kiterjed majd minden román állampolgárra, mint a mi esetünkben. Addig pedig úti okmányuk felmutatásával éppoly szabadon léphetnek be az EU tagállamaiba, mint mi, hiszen az unióban a román állampolgárokat már levették a vízumkötelesek listájáról. Horvátország csatlakozása ugyan későbbre várható, de az ottani magyarok ma vízummentesen léphetnek be Magyarország területére. Valójában csak a vajdasági és a kárpátaljai magyarok vannak kedvezőtlenebb helyzetben, hiszen az ottaniak ma még vízumkötelesek az unióban. 2007. január elseje után azonban, amikor hazánk is részese lesz a schengeni rendszernek, annyit kell majd csupán tenniük, hogy a magyar nagykövetségen vagy főkonzulátuson vízumot kérnek. Annak birtokában pedig szabadon közlekedhetnek úgyszólván az egész uniós térségben.

A népszavazáson feltett kérdést azért tartom rossznak, mert esetleges sikere esetén a magyar állam nemzetközi jogilag képtelen helyzetbe kerül. A nemzetközi és az uniós jog ugyan szó szerint nem tiltja az állampolgárság tömeges kiterjesztését a határokon kívül élőkre, de az állampolgárságról az Európa Tanács keretében 1997-ben a részvételünkkel megkötött egyezmény egyik cikke korlátozó rendelkezést alkalmaz, amelyet éppen a vitatható helyzetekre gondolva fogalmaztak meg. A 2002. évi III. törvényben Magyarországon kihirdetett egyezmény 3. cikke szerint minden államnak joga van arra, hogy meghatározza, kik az állampolgárai, ezt követően azonban megállapítja: "a részes államok jogszabályait, más államok annyiban kötelesek elfogadni, amennyiben az összhangban áll a vonatkozó nemzetközi egyezményekkel, a nemzetközi szokásjoggal és az állampolgárság tekintetében elismert általános jogelvekkel." Más szóval, dönthet úgy az Országgyűlés, hogy legalább 800 ezer határon túli magyarnak (ennyien kértek eddig magyarigazolványt) megadja az állampolgárságot, de saját államuk ezt a tényt nem köteles feltétlenül tudomásul venni. Románia vagy Szlovákia kijelentheti, hogy a magyar állampolgárság kiterjesztését nem látja összhangban levőnek az elismert általános jogelvekkel, és erre aligha van jogorvoslat.

Hogy ez nem légből kapott érv, arra a státustörvény viszontagságos története a bizonyíték. Mint emlékezetes, a törvény előkészítésének időszakában Bukarest és Pozsony nem hangoztatott fenntartásokat (amint egyébként most sem). A törvény elfogadása után azonban mindkét főváros közölte, hogy egyes rendelkezések végrehajtását nem teszi lehetővé Romániában, illetve Szlovákiában. Az Orbán-kormánynak nem volt más választása, mint hogy utólag - kissé megalázó módon - kétoldalú tárgyalásokba bocsátkozzon a román és a szlovák féllel. A létrejött kompromisszumos megállapodásokban aztán kötelezettséget vállalt a státustörvény módosítására, ami meg is történt. Mivel most az állampolgárság kiterjesztése jóval nagyobb mértékben érintené a két szomszédos állam vélt vagy valós érdekeit, mint a státustörvény, ezek az események könnyen megismétlődhetnének. A magyar kormány hiába hivatkozna a népszavazás eredményére, ez a körülmény Bukarest vagy Pozsony számára tökéletesen közömbös lenne.

Gond lenne az Európai Unióval kapcsolatban is. Az Európai Bizottság illetékes tagjának szóvivője ugyan kijelentette, hogy az unióban mindig el fogják ismerni a magyar útlevelek érvényességét. Egy frissen kinevezett biztos azonban ma még aligha nyilatkozhat az unió nevében. Ha tagságunk első évében törvényt próbálnánk alkotni az állampolgárság tömeges kiterjesztéséről, Brüsszel minden bizonnyal megkérdezné tőlünk: miben is állapodtunk meg a csatlakozáskor? Nos, abban, hogy a magyar állam a csatlakozás időpontjában hatályos normarendszer birtokában válik az unió tagjává, kereken tízmilliós lakossal, s végrehajtja a schengeni előírásokat. A megállapodás egyetlen szót sem szól arról, hogy egyoldalúan módosíthatnánk állampolgársági törvényünk egyik legfontosabb szabályát, és ezzel saját elhatározásunkból tömegesen is megadhatnánk a magyar állampolgárságot (meg útlevelünket) más államok lakosainak. A schengeni követelmények nagyon szigorúak, ezeket egyetlen tagállam sem hagyhatja figyelmen kívül. Egy sikeres népszavazás pedig csak az Országgyűlést kötné, a magyar állam uniós kötelezettségein azonban mit sem változtatna. Tudomásom szerint a Brüsszel és Bukarest között folyó csatlakozási tárgyalásokon máris felvetődött a Moldáviában élő románoknak korábban megadott állampolgárság és "európai útlevél" kérdése. Megtörténhet, hogy Bukarest kénytelen lesz korlátozni az általa kiadott útlevél érvényességét, netán meg is kell azt szüntetnie.

Egyszerűen nem igaz az az állítás, hogy az európai államok vidáman együtt élnek a - lakóhelyhez nem kötött - többes állampolgársággal. Románia gondjaira az előbb utaltam. Ami Ukrajnát illeti, az ottani alkotmány értelmében minden olyan ukrán állampolgárnak, aki megszerzi egy másik ország állampolgárságát, le kell mondania az ukránról. Ez esetben a kárpátaljai magyarok kénytelenek lennének idegen állampolgárként élni Ukrajnában vagy áttelepülni Magyarországra. Európában azonban máshol is vannak hasonló szabályok. Ha például Belgiumban valaki megszerzi egy másik ország állampolgárságát, automatikusan megszűnik belga állampolgársága. Az ebben az összefüggésben liberálisként emlegetett belgrádi kormány a föderáció felbomlása után sem a Boszniai Szerb Köztársaság, sem más egykori tagköztársaságok területén élő szerbeknek nem adott állampolgárságot. Szlovákiában és Csehországban az állampolgárság megszerzésének előfeltétele a bevándorlás, illetve a letelepedés. Pozsony és Prága egyáltalán nem osztogatja egymás lakosainak a második állampolgárságot. Nagy-Britannia ugyan többféle útlevelet adott ki, teljes körű jogokkal azonban csak az "igazi" brit állampolgárok élhetnek. Ami Németországot illeti, egy új keletű törvény erejénél fogva azok, akik az 1938-as államhatárokon belül éltek, bárhol is éljenek, megkapták az állampolgárságot. A törvény azonban a leszármazókra már nem terjesztette ki ezt a jogosultságot. A Spanyolországba beutazni kívánó latin-amerikai országok polgárai a schengeni helyett kedvezményes nemzeti vízumot kaphatnak, de a nem ott élők állampolgárságra csak akkor tehetnek szert, ha apjuk vagy anyjuk spanyol állampolgár volt. Európában voltaképpen csak Horvátország adja meg az állampolgárságot azoknak, akik nem élnek ugyan az országban, de magukat horvátnak vallják, függetlenül felmenőik állampolgárságától.

Mindezekre tekintettel úgy vélem, hogy a népszavazáson szereplő kérdés félrevezető, sérti a magyar állam érdekeit, a határon túl élőket pedig súlyosan megtéveszti.

Valki László,
nemzetközi jogász