A radikális antikapitalizmus ormairól alátekintve semmivé zsugorodik a különbség a mai magyar jobb- és baloldal között. Ám ez inkább TGM nézőpontjáról mond valamit, nem a két politikai erőről. De ha igaz volna is, hogy egyik kutya, másik eb, akkor sem volna szabad összekeverni a politikai pártoknak való beolvasást a politikai alternatívák megítélésével. A népszavazás elsődleges tétje nem az, hogy a Fidesz vagy az MSZP szerez-e pontokat, hanem az, hogy hagyjuk-e politikai zsákutcába lavírozni hazánkat, ahonnan nagyon nehéz lesz kikecmeregnie.

Ha a kórház-privatizáció megtiltására tett javaslat győz, biztosan tovább folytatódik a magyar egészségügy agóniája. Ha a kettős állampolgárság bevezetésére tett javaslat győz, beláthatatlan zűrzavar keletkezik a magyar-magyar viszonyban, a határok körül élő magyarok és a többségi nemzetek viszonyában, a magyar állam és a szomszéd államok viszonyában, továbbá Magyarország és az Európai Unió viszonyában.

Az "igen"-ek veresége önmagában semmit nem oldana meg. De legalább nyitva tartaná a lehetőséget az ésszerű és méltányos megoldások előtt. Az "igen"-ek győzelme hosszú időre lezárná ezt a lehetőséget; álkérdések és álválaszok körüli álharcokba kényszerítené a magyar politikát.

A népszavazás tétje az, hogy meg tudjuk-e óvni demokráciánkat a populista demagógia felülkerekedésétől.

Először pár szót a kórház-privatizáció megtiltásáról.

Sokan félnek attól, hogy a kórházak magánkézbe adása a társadalombiztosítás utolsó védőbástyáit is lerombolná. Ez a félelem alaptalan. A kórházi ellátás és a társadalombiztosítás két külön intézmény. Azzal, hogy a kórházakat állami tulajdonban tartják, a társadalombiztosítást nem hozzák rendbe. Azzal, hogy a kórházakat magánkézbe adják, a társadalombiztosítás rendbe hozásának nem állják útját. A privatizáció arra szolgálna, hogy a magántőkét mozgósítsák a lepusztult kórházak rendbe hozására, amire az államnak nincs pénze. Közben át lehetne térni a gyógyítás és kezelés versengő biztosítók útján való finanszírozására. A jobb helyzetű polgárok így nem a többiek terhére jutnának magas színvonalú orvosi szolgáltatásokhoz. De a rosszabb helyzetű polgárok sem kerülnének tarthatatlan helyzetbe. A pénzügyi terhek szorításából kiszabaduló állam konszolidálhatná a társadalombiztosítást, hogy ez tisztességesen fedezhesse az alapvető ellátás költségeit.

A tét az, hogy megmarad-e a privatizáció elvi lehetősége, vagy - eszközök híján - hagyjuk tovább folytatódni kórházaink elnyomorodását.

Most pedig kissé bővebben szólnék a kettős állampolgárság megadásáról.

Polgártársaink nagy része - e cikk szerzőjével együtt - felelősséget érez a szomszéd országokban élő magyarokért. Közös a nyelvünk, közös a kultúránk. Elődeink közös magyar állam polgárai voltak. Ez az állam 1914-ben igazságtalan háborút indított, 1920-ban pedig igazságtalan békét kellett kötnie. Ennek következtében az egykori magyar állampolgárok magyar ajkú leszármazottainak legalább az ötöde Magyarország határain kívül él. Nekünk nem érdemünk, hogy a határ innenső oldalán maradtunk, ők pedig nem vétkesek abban, hogy a túlsó oldalra kerültek. S mi mégis változatlanul élvezzük a magyar állampolgárság előnyeit, nekik pedig el kell szenvedniük a kisebbségi léttel járó hátrányokat. Okkal hisszük, hogy kötelességünk erőfeszítést tenni a kisebbségi helyzetű magyarok sorsának javításáért. Okkal tartjuk erkölcstelennek, hogy a magyar állam bürokratikus akadályokat gördít a Magyarországra beutazni, itt letelepedni, tanulni, munkát vállalni kívánó magyarok törekvéseinek útjába. Ezért sokan közülünk úgy érzik, hogy helyes dolog megszavazni az állampolgársághoz való jog kiterjesztését - vagy legalábbis helytelen ellene szavazni.

Próbáljuk higgadtan végiggondolni, így van-e.

A civilizált világban az állampolgárság az állam területén élő egyének előjoga, és független az országlakosok etnikai hovatartozásától. Kettős állampolgársághoz egyéni kivételként lehet jutni, elsősorban házasság vagy lakóhely-változtatás útján. Ezt a lehetőséget a magyar jog már ismeri, és ennek elérhetőségét nagyban javítani lehetne a bevándorlási, letelepedési, munkavállalási és honosítási szabályok módosításával. A népszavazásra bocsátott kérdés nem ezt kezdeményezi. Az "igen" győzelme olyan egyének számára biztosítana alanyi jogot a magyar állampolgársághoz, akik nem Magyarország területén élnek, viszont a magyar etnikumhoz tartoznak.

Az etnikai alapú állampolgárság megadásával a magyar állam a saját jogi fennhatósága alá vonná a szomszéd országok polgárainak egy részét. A népszavazásra föltett kérdés nem arra vonatkozik, hogy kezdjen-e tárgyalásokat a magyar kormány a szomszéd államok kormányaival a kettős állampolgárságról, hanem azt, hogy alkosson-e az Országgyűlés törvényt a magyar állampolgárság kiterjesztéséről (akár hozzájárulnak ehhez szomszédaink, akár nem). Így hát a döntés egyoldalú volna. Márpedig egy állam jogi fennhatóságának egyoldalú kiterjesztése egy másik állam polgáraira, akik annak az államnak a területén élnek, megsérti az érintett állam szuverenitását.

Tapasztalhattuk, milyen súlyos konfliktusba sodorta Magyarországot Romániával és Szlovákiával a státustörvény, mely pedig halovány árnyéka volt csupán a kettős állampolgárságról szóló törvénynek. Tapasztalhattuk, hogy az EU közbelépése nyomán milyen megalázó retirálásra kényszerült a magyar állam. Nem hihetjük, hogy a kettős állampolgárságról szóló törvény nem fog sokkal erőteljesebb ellenállásba ütközni. Nem hihetjük, hogy nem leszünk kénytelenek retirálni. Mit mondunk akkor azoknak, akiknek a magyar állam ígéretet tett az állampolgárság megadására? Pardon, nem gondoltuk komolyan?

De most tegyük fel egy pillanatra, hogy a kettős állampolgárság intézménye túléli a támadásokat. Valóban ez jelentené a határainkon kívül élő és ott is maradó magyarok számára helyzetük rendezését?

Ha valóban tudomásul vettük, hogy a jelenlegi határok nem bolygathatók, akkor abból kell kiindulnunk, hogy a szomszédos országokban élő magyarok jövője az állampolgári jogegyenlőség biztosításán, az általános emberi jogok tiszteletben tartásán, az egyéni és csoportos kisebbségi jogok elismertetésén, a kulturális, oktatásügyi és - ahol lehetséges - területi autonómia elnyerésén múlik. Ezek a célok csak fokozatosan valósulhatnak meg, és csakis akkor, ha közben fokról fokra kialakul az állampolgári összetartozás érzése a magyar kisebbség és a többségi nemzet között. Csakhogy a magyar állampolgársághoz való jog egyoldalú megadása és elfogadása eltorlaszolná a közeledés amúgy is pokolian nehéz folyamatát.

S vajon a magyar-magyar viszony méltányos rendezését a kettős állampolgárság megadása jelentené-e? A Fidesz szerint ez a lépés semmibe sem kerülne. Ez nem hihető. A kormány szerint súlyos ára volna. Ez hihető, de önmagában nem elfogadható érv. Lehet, hogy a költségek tetemesek, mégis kötelességünk vállani őket. Ám nekünk nemcsak a határon túli magyarokkal szemben vannak kötelezettségeink, hanem nyomorúságos helyzetű honfitársainkkal, a rendszerváltás veszteseivel szemben is. Anyagi eszközeink azonban korlátozottak. Meg kell fontolnunk, hogy mire, mennyit indokolt költeni. A kettős állampolgárság megadása elébe vágna az egybevetésnek. Ami állampolgári jogon jár, az nem tehető mérlegelés tárgyává. Szegénységben élő honfitársaink sürgető igényei semmit sem nyomnának a latban. Másodszor is ők lennének a vesztesek.

Beszéljünk arról is, amiről ebben a vitában szemérmesen hallgatni szokás. Magyarországon a választásokat csekély többséggel nyerik meg. Ha a határon túli magyarok alanyi jogon magyar állampolgárrá válnának, akkor minden választás kimenetelét olyan szavazók döntenék el, akik Magyarországon nem viselnek közterheket, s akikre a magyarországi törvények - mivel nem itt élnek - általában nem vonatkoznak. Ez ellentmondana a demokrácia alapvető elveinek, felborítaná a magyarországi politika kényes egyensúlyát, függetlenítené a választások kimenetelét a hazai politikai közvélemény alakulásától és a magyar állam törvényeinek alávetett emberek politikai akaratától.

Igaz, az állampolgársággal nem jár automatikusan választójog, ehhez állandó magyarországi lakcím is szükséges. De ha a kettős állampolgárság követelése áttör, aligha lehet ellenállni a rákövetkező követelésnek, hogy a Magyarország területén kívül élő magyarok szavazhassanak is. Ha a magyar állampolgárságra alanyi joguk van, noha nem költöznek Magyarország területére, hogyan lehet megfosztani őket a szavazati jogtól pusztán azért, mert nem itt laknak?

Az "igen" győzelme visszarántana bennünket a múlt ködös nacionalizmusába, a magyar nemzeti politikát revizionista nosztalgiák rabjává tenné, megmérgezné a hazai közéletet, a szomszéd népekhez való viszonyunkat és a magyar-magyar kapcsolatokat, továbbá ártana az

EU-n belüli elfogadottságunknak.

A tét az, hogy ezeket a konzekvenciákat elkerüljük-e.

Az "igen"-ek sikere a politikai demagógia győzelme volna. Nemhiába terelte az Alkotmánybíróság mindeddig szűk korlátok közé a népszavazásra bocsátható kérdéseket. Ebben a cikkben nem foglalkozhatom azzal, hogyan és miért szakított most az AB korábbi álláspontjával. Csak megállapíthatom, hogy ezzel veszélyes helyzetet teremtett. Ha így megy tovább, vége-hossza nem lesz a látványos ötleteknek, melyekről népszavazás írható ki. Ha pedig az ilyen népszavazás meg is nyerhető, akkor veszélybe kerül az Országgyűlésnek felelős kormányzás gyakorlata.

Ezért a december 5-i népszavazás tétje nem csupán az, hogy sikerül-e megvédeni a kórházak magánosításának lehetőségét és elhárítani a magyar állampolgárság körüli zűrzavart, hanem az is, hogy meg tudjuk-e óvni alkotmányos rendszerünk gerincét, a parlamentáris demokráciát.

E cikk írója elmegy szavazni, mert nemet kell mondani a kórház-privatizáció megtiltásának és a magyar állampolgárság kiterjesztésének tetszetős, de hazug jelszavaira, és mert nemet kell mondani a parlamentarizmus szétverésére.

Tamás Gáspár Miklósnak a múlt heti Hétvégében megjelent Tartózkodunk a szavazástól című cikke kapcsán megindult vitát részletesen követhetik a Népszabadság Online oldalain: http://www.nol.hu/nepszavazas/