Eddig sosem gondolkoztam azon, nagymamámat valami ősi tudás vagy az 1940-es évek elejének kollektív bölcsessége vitte-e rá a reggeli levesfőzésre. Most viszont, hogy elolvastam Madár Imréné Ízletes hadiételek című könyvét, azt gyanítom, a műnek ő is szorgos olvasója lehetett. Elvégre a Szegeden kiadott füzet - amelyben a szerző többek között a Bébé-levesporok reggeli alkalmazását is szorgalmazza - a borítón közöltek szerint egy pengő ellenében "minden könyvkereskedésben, nagyobb papírüzletben, Ibusznál" hozzáférhető volt. A közölt receptek sorában pedig jó néhány ott van azok közül, amelyek tökélyre fejlődésének gyerekkoromban tanúja lehettem. A hadi krémespite és a hadi mézeskalács íze még ma is itt van a számban, és nem mernék rá megesküdni, hogy a hadi gesztenyepürével (tarkababból) vagy a hadi tejszínhabbal (tojásfehérjéből) nem találkoztam; legfeljebb a nagyi megtartotta magának az ebédkészítés hadititkait.

Madárné hadikonyhájának alapja - mint a fentiekből is látszik - a találékonyság volt. Minden magyar asszony avatott kalauza még a füzet megjelenésének évében, 1942-ben is igen pozitív életszemléletről tett tanúbizonyságot: "ahhoz még mindig sok minden kapható, hogy ízletes és változatos ételeket tudjunk készíteni" - hangoztatta, utalva arra, hogy tavasszal van tojás, tej és vaj, marhahús állandóan kapható, a jegylisztmennyiség fedezi a szükségleteket, a folyók bővelkednek halban és "Kárpátalja, Erdély kimeríthetetlen vadállománya rendelkezésünkre áll". Legfeljebb a zsírnak lehetett szűkében a háziasszony, ezt a gondot viszont segített megoldani Madárné útmutatója. Az általa kidolgozott hadiebédek és hadivacsorák - tészták, levesek, burgonyaételek, kiadós főzelékek - elkészítése révén ki-ki megtakaríthatott annyit a zsírfejadagból, hogy a többi napon még akár rántott húst vagy palacsintát is süthetett.

Ha valaki tudni akarja, hogyan készítették Madárné "Háziasszony Testvérei" a huszárrostélyost vagy a hamis ribizlimártást, mit főztek a tehéntőgyéből és a marhanyelvből, illetve mivel pótolták a kávét - akár cikóriával elkevert szőlőmaggal is! -, az forduljon hozzám bizalommal. Addig is elmesélem önöknek, milyen ötletekkel szolgált a leleményes szerző mindazoknak, akik némi saját jövedelemmel is kiegészítették volna a háztartási költségvetést. Nos, Madárné közönsége porosz módszerrel - kéthetes éjjel-nappali etetéssel - hizlalta a libát; virágoskertjét gyepesítette, és két-három juhot legeltetett benne; négy pár nyulat tartott, hogy saját szükséglete mellett eladásra is termelhesse a húst és a prémet. Tyúkjait meleg helyen nevelte, hogy télen is tojjanak, a zsírhiányt enyhítendő olajmagtermő növényeket ültetett, és termesztett dughagymát is, mert tudta, hogy igen jó áron adhatja el.

Az én kedvencem azonban mégiscsak az, ahogyan Madárné takarékos szemlélete a kézimunkában érvényesült. Aki őrá hallgatott, minden apró rongydarabnak és maradék pamutnak hasznát vette. Lyukas zsákra felbontott harisnya szálával varrt föl színes anyagdarabkákat, és így nyert "hadi szmirna ágyelőszőnyeget". A hasznavehetetlen műselyem harisnyákat és alsóneműket pedig két centi széles csíkokra vagdosta, ezeket a végüknél összevarrta, és az így kapott fonálból lustakötéssel tetszetős szoknyát, pulóvert, sapkát vagy párnát készített.

Most őszintén: önök el tudják képzelni a végeredményt? Gyanítom, Madár Imrénének is lehettek kétségei. Legalábbis erre következtethetünk abból a tényből, hogy az ötletét megvalósító asszonytestvéreit arra kérte, munkájukat feltétlenül mutassák meg neki.