Anthony Seldon ezt denocracy-nek, dolgozószoba-demokráciának nevezi. Ugyancsak olvasom, hogy Jacques Chirac francia elnök hasonló helyzetekben a külügyminiszter, az elnöki iroda vezetője és három tanácsadó társaságában határoz. A miniszterelnököt hol bevonják, hol nem.

No semmi vész, mert Magyarországon Orbán Viktor egyedül, Medgyessy Péter pedig külügyminiszterével kettesben határozott válságos helyzetekben. Így Orbán egyedül döntött a koszovói háború ügyében, egyedül a 2001. szeptember 11. utáni politikát illetően, egyedül a Benes-dekrétum elleni fellépésben. Kovács László és Medgyessy Péter együtt fogadták a felkérést a nyolcak levelének - az Irak elleni fellépés határozott "új európai" támogatásának tárgyában - aláírására, együtt igyekeztek átfogalmazni, és döntöttek az aláírásról, illetve az európai kontinentális nagyhatalmakkal való további viszonyról.

Nem kabinetek, nem parlamentek határoznak világos külpolitikai stratégiák vonalvezetése mellett. Nem kiszámítható intézményes rendszereken keresztül egyeztetnek. A multilateralizmus és az átláthatóság nem követelmény. A személyes külpolitika általánossá vált. A dolgozószoba-demokrácia természetessé. Kellemetlenné pedig csak akkor, ha megbukik. Mert másként és máshogy, de demokrácia is van. A demokrácia az őt korlátozók rajtakapása. A választott miniszterelnök döntéseivel barlangjába zárkózik. De a sajtó, az ellenzék, saját párttársai, a szellemi elit - egyenként ugyan nem demokraták, de ők a Demokrácia - így vagy úgy behatol, beszimatol minden sarokba, ír, képet mutat, elemez, szörnyülködik, nevet. Tudjuk, hogyan döntenek. Látjuk, ha nem is azonnal, hol döntöttek jól, és hol rosszul. Meg lehet bukni. Nálunk is. Nálunk csak igazán.

Nézzük először a külpolitika stratégiai szintjét. 2004 májusa óta Magyarország az Európai Unió tagja. Addigi külpolitikája csak előjáték volt. Május 1-je előtti céljaink, értékeink és érdekeink mindenképpen módosultak. Nem lehet ugyanazokat a célokat kitűzni a közös Európa részeként, mint a külön Magyarországon. Nem lehetnek változatlanok az értékeink, mert immár keverednek az európai közös értékekkel, át vannak itatva velük. Nem lehet ugyanaz a nemzeti érdekünk, mert most Európán belül, európaiként képviseljük azt. Az európai Magyarországnak a külpolitikája is europaizált - egyszerre kül- és belpolitika. Európa-politikánk, illeszkedésünk az Orbán-korszakban offenzív egyensúly nélküli, a Kovács-korban defenzív egyensúlyi politika volt. Most válaszúthoz érkeztünk. Meg kell alkotni az offenzív egyensúlyi politika stratégiáját, ide kell igazítani értékeinket és érdekeinket. Az európai politika alapértéke a kölcsönös függésen, a nemzetközi közösség normáin, az intézményes garanciákon nyugvó, kiszámítható külpolitika. Ez értékválasztás. Nem lehet egyetlen pólushoz kapcsolódva, a közösségi normákon kívül helyezkedve, az intézményes rendszereken kívül demokratikusan és jogszerűen politizálni. A speciális partnerség vagy a hídszerep a világ legnagyobb hatalmával, az Egyesült Államokkal vagy az európai nagyhatalmakkal, nem írja felül ezt az elvet.

Az offenzív politika az Európai Unióban két dolgot jelent. Egyrészt, az ország aktívan részt vesz az európai közös politika formálásában, megteremti és hozzáilleszti intézményeit a közös európai szakpolitikákhoz. Nincs már önálló magyar pénzügy, belügy, igazságügy stb., hanem közös szakpolitikák vannak. Ehhez új szakpolitikusi gárdát kell kinevelnünk. Másrészt, Magyarország kitalálja, és stratégiailag felépíti a maga speciális kül-és biztonságpolitikai szerepét Európában. Magyarország utolsó sikeres intézményi kezdeményezése, az 1991-es visegrádi kezdeményezés. A magyar politikai osztálynak - a gazdasági erőkkel, a szellemi elittel és természetesen az Európai Unióval egyeztetve - döntenie kell arról, hogy mit, milyen formában, milyen erőforrásokból, milyen kapcsolati rendszerrel kezdeményez. Ez nem improvizáció, nem televíziós show. Nem lehet egyik nap balkáni, másik nap szomszédsági, harmadik nap "új visegrádi" kezdeményezésekkel előállni. Meg kell határozni a mai és a jövendő Magyarország helyét Európában, s ehhez a képhez kapcsolni távlatos elképzelésünket.

Az egyensúlyi politika megint két dolgot jelent. Az egyik az Európán belüli egyensúly. Pontosan meg kell határozni, és tartósan ápolni kell stratégiai kapcsolatainkat az európai nagyhatalmakkal, és az európai intézményekkel. A két viszonyrendszer között nemcsak egyensúlyt kell tartani, hanem a kulcspolitikusokkal bizalmi viszonyt kell kiépíteni. Nem lehet az európai nagyhatalmaknál brüsszeli intézményeket feljelenteni, sem ezekkel az intézményekkel nagyhatalmakat lehetetlen helyzetbe hozni. Nem lehet egyik nap Németország, másik nap Nagy-Britannia, harmadnap Franciaország a stratégiai szövetségesünk, ám, ha bármelyikkel sikerül ilyen szövetséget kiépíteni, akkor a többiekkel ezt ki kell egyensúlyozni. Szívósan azon kell munkálkodni, hogy Magyarország a dinamikus, hozzáértő, megbízható és együttműködő ország képét mutassa.

A másik az Európán kívüli egyensúly. Nem Európával szemben, nem Európa helyett, hanem önmagáért kell Magyarországnak, európai keretek között, jó viszonyban együtt élnie az Egyesült Államokkal, illetve a NATO-val. Az Egyesült Államok és a NATO nélkül nincs biztonság. Az Egyesült Államok globális emberi jogi, demokráciaügyi és piacgazdasági szerepvállalása nélkül nem lehetséges világméretű intézmények és normák fenntartása. Az Egyesült Államok aktuális külpolitikája és az Egyesült Államok tartós globális szerepvállalása között mindenkor lesznek eltérések, de Magyarország a demokratikus és jogállami Amerika tartós és megbízható szövetségese. Mindenkor középutat kell találni az egyoldalú atlantizmus és az ugyancsak egyoldalú európai neo-gaulle-izmus között. Az önálló politikai vonalvezetés, a hoszszú távú stratégia, egyértelművé teszi, hogy mit jelent az európai magyar, dinamikus egyensúlyi politika.

Az Orbán-kormánynak vagy nem volt, vagy elhibázott volt az Oroszországgal, Kínával, Japánnal és Indiával kapcsolatos politikája. A Medgyessy-kormány külpolitikai offenzívát indított, helyesen, ezen nagyhatalmak felé, és sikerült jó kapcsolatokat kiépítenie. Az orosz, a kínai, a japán és az indiai kapcsolatok terén a helyes irány után még nem következett a stratégia tartalommal való megtöltése. A kiegyensúlyozott kapcsolatok alapja a gazdasági együttműködés. Ehhez össze kell hangolni a kereskedelempolitika, a működő tőke, az energiapolitika szempontjait, és össze kell egyeztetni az európai és az amerikai részesedésekkel. Itt finom egyensúlyokról, állandóan ápolt viszonyokról van szó. A kínai, a japán és az indiai kapcsolatok egyszerre hasonlítanak a nagyvonalú kertépítéshez, és a kert sarkában a kicsiny bonsai folyamatos ápolásához. Inkább tízszer hajolj meg, mint egyszer sem, inkább százszor tárgyalj, semmint egyszer késs! Az orosz kapcsolat pedig külön, speciális stratégiát igényel.

Helyem lejárt. Majd decemberben szólok arról, hogy a stratégiai szint után mit gondolhatunk a külpolitika gazdasági dimenziójáról, és milyen lehetőségünk van arra, hogy a határon túli magyarok sorsát, innen, európai magyar külpolitikával jobbra igazíthassuk.

Címlapok a címlapon