Megoldás?! Zsákutca!

A kutatás-fejlesztés (k+f) és a technológiai innováció helyzetét többnyire egyetlen számmal szokták bemutatni: a k+f ráfordításnak a GDP-hez viszonyított arányával. Diadalt ülünk, ha ez növekszik, s vészjeleket adunk le, ha csökken. Már azt sem vizsgáljuk, hogy miként változik a GDP, amelyhez viszonyítunk. Mert persze csökkenő arányszám mellett is nőhet, akár jelentősen a k+f célokra fordított összeg - és fordítva.

Azt sem szoktuk vizsgálni, hogy az országban folyó k+f tevékenység szerkezete (alapkutatás, alkalmazott kutatás és fejlesztés) vagy/és a tudományágak szerinti megoszlása milyen tőkebefektetést és folyó ráfordítást követel.

A leegyszerűsítő ítéletek legközismertebb megnyilvánulása a GDP-arányos k+f ráfordítások nemzetközi öszszehasonlítása. Valahogy így: "Magyarország a GDP 1 százalékánál is kevesebbet fordít k+f-re, míg az EU átlagosan közel 2, Finnország 3,5, Svédország 4, Írország 1,4 százalékot..."

Nem azzal van bajom, amit így közölnek, hanem azzal, amit nem! Gyakran hallható, olvasható, hogy ez vagy az az ország ennyit meg ennyit költ k+f-re. (Magyarország 175 milliárd forintot 2003-ban, 3,5 százalékkal többet, mint 2002-ben.) Azt azonban csak nagyon elvétve közlik, hogy Finnországban a k+f ráfordítások 69,5, Svédországban 72, Írországban 66, az EU 25 államában átlagosan 55,4 százalékát a vállalkozási szektor finanszírozza. Ezzel szemben Magyarországon, a KSH előzetes adatai alapján 2003-ban ez az arány csak 30,6 százalék!

Mielőtt bárki félreértene: az ország versenyképessége szempontjából kifejezetten hátrányos lenne, ha a GDP-arányos k+f ráfordítás tartósan a jelenlegi alacsony szinten maradna. Én is a hazai tudomány és innovációs tevékenység fellendítését támogató források növelését szorgalmazom. Csak éppen szeretném elkerülni a jól kitaposott magyar utat: "állam (adófizető), adj minél több pénzt erre a jó célra!" Belátom, ez a legegyszerűbbnek tűnő megoldás.

Megoldás?! Zsákutca!

A Magyarországon kialakult finanszírozási arányok mellett alighanem kilátástalan nemhogy az EU által 2010-re megcélzott 3 százalékos GDP-arányos k+f ráfordítás elérése, de akár a 2 százalék megközelítése is. Megjegyzem, ez az arány 1994 óta 1 százalék alatt van, a 2002. évet kivéve, amikor éppenhogy meghaladta az 1 százalékot.

A k+f és az innovációs folyamat érzékelhető fellendítéséhez szükséges források számottevő növelése csak a hazai vállalkozási szektor megerősödése és kockázatviselő képességének növekedése révén lehetséges. Belátom, ez a megoldás nehezebb, időigényesebb, de tartósabb; s nem mellékesen a k+f szférának önmagában is jót tenne, ha a puha (vagy viszonylag puha) költségvetési pénzek mellett kemény vállalkozói pénzek is megjelennének benne.

Az innováció alighanem a legkockázatosabb vállalkozói akciók egyike. Az ilyen típusú üzleti stratégiák vállalását érzékenyen befolyásolja a kockázatviselő képesség. A magyar vállalkozások jelentős része a túlélésre rendezkedett be; immáron megtanulták, hogy a gazdaságpolitika egyre gyakoribbá váló fordulatai miatt igen kockázatos hoszszabb távú, innovációra alapozott üzleti programokba belevágni. Gyakran változnak az adózási szabályok, s a nehezen áttekinthető támogatások és kedvezmények érvényességére sincs hoszszú távra szóló garancia.

Ennél is fontosabb a vállalkozási szektor (javuló, de még mindig) gyenge tőkeereje. Felhalmozási képességét a túlköltekező költségvetés kiszorító hatása és a versenyképességet rontó, mesterségesen erős forint jelentősen korlátozza. A tőkeerős és növekedésre képes, közepes méretű ipari vállalkozások "klubja" rendkívül kicsi. Így a k+f szektornak igen szűk a hazai ipari háttere. Meglehetősen gyenge az a keresleti piac, amely szívó hatást gyakorolhatna a hivatásos k+f szektorra; így ez a szektor méltán panaszkodhat arra, hogy tudományos eredményeik fogadásához nem partner a vállalkozási szektor. (A Magyarországon működő multinacionális társaságok a hazai k+f termékeknek a jelenleginél is jelentősebb felvevői lehetnek, noha kizárólag az anyacég által meghatározott fejlesztési stratégia keretébe illeszthető tudományos eredmények iránt érdeklődnek.)

A k+f témák száma meghaladja a 20 ezret! Összesen nincs ennyi teljes munkaidejű kutató, fejlesztő! Ennyi téma eredményes és versenyképes műveléséhez nincs elég ember, hogy a pénzről ne is beszéljünk! És az összes témának nem egészen 10 százalékát művelik csak nemzetközi együttműködés keretében.

A KSH adatai szerint az üzleti szektor a kutató-fejlesztő intézetek ráfordításaiban csak 6,4, a felsőoktatási kutató-fejlesztő helyek ráfordításaiban 11 százalékkal részesedik. Figyelmet érdemlő adat, hogy a vállalkozási szektorban mindösszesen 670 k+f hely működik (2002. évi adat, KSH). Jellemző, hogy míg a felsőoktatásban az ezer foglalkoztatottra jutó k+f személyzet tekintetében Finnország előnye Magyarországgal szemben 1,2-szeres, a kutató-fejlesztő intézetekben ez az előny kétszeres, a vállalkozási szektorban már hétszeres!

A gazdaságpolitikának föl kellene ismernie, hogy a probléma lényege az erőteljes ipari háttér és a stabilitás hiánya. Emiatt a kínálati oldal, a hivatásos k+f intézmények tevékenységének irányultsága is eltér a nemzetközi trendtől. Az elmúlt másfél évtizedben a k+f ráfordításban számottevően megnőtt az alapkutatásra költött pénzek aránya. Míg ez 1990-ben 16 százalék, addig 2003-ban már 32,9 százalék volt. Az innovációt közvetlenül szolgáló kísérleti fejlesztések aránya viszont 56-ról 35,5 százalékra csökkent. Az alkalmazott kutatások részesedése 27,9 százalékról 35,5 százalékra nőtt. A gazdaságilag fejlett országokban az alapkutatás ráfordításainak aránya 20-25 százalék, míg a fejlesztéseké legalább 45-55. A magyar eredeti szabadalmi oltalmak száma sajnos 2002-ben és 2003-ban is csökkent.

Ez a "fejnehéz" magyarországi szerkezet a piactól való elidegenedés kétségtelen jele, de a kutatói arisztokratizmus megnyilvánulása is. A költségvetési - kutató-fejlesztő és a felsőoktatási - k+f helyeken a ráfordításoknak csupán az 5,5, illetve 7,3 százaléka szolgálja az ipar fejlesztését (2002. évi KSH-adat). Azok számára, akik itt működnek, az alap- és részben az alkalmazott kutatás kínál lehetőséget nemzetközi kapcsolatok kiépítésére és a tudományos karrier építésére. Ennek elég jók az esélyei akkor is, ha gyengék a motivációk a tudományos eredmények gazdasági hasznosítására, illetve "technológiaéretté" fejlesztésére. Természetesen itt sem az emberekben van a hiba, hanem abban a rendszerben, amelynek keretei között működnek. Csak egy-két példa: a hivatásos kutató-fejlesztő helyeknek eddig nem lehettek saját vállalkozásaik; a finanszírozás mereven keretjellegű, éves szemléletű, ami a k+f tevékenység természetével totálisan ellentétes; a pályázati rendszer iszonyúan bürokratikus - egyfelől, másfelől a pénzköltés hozamát nem igazán kérik számon.

A k+f humán és anyagi erőforrásait - kivált a költségvetési szektorban - meglehetősen szétforgácsolják. Gondoljuk csak el: a k+f témák száma meghaladja a 20 ezret! Összesen nincs ennyi teljes munkaidejű kutató, fejlesztő! Ennyi téma eredményes és versenyképes műveléséhez nincs elég ember, hogy a pénzről ne is beszéljünk! És az összes témának nem egészen 10 százalékát művelik csak nemzetközi együttműködés keretében.

Summa summarum, a tudományos eredményekből csak ritkán születik gazdaságilag is hasznosítható, a versenyképességet javító innováció. Ezt bizonyítják a találmányi bejelentések és a megadott szabadalmak adatai is. A 2002-ben megadott szabadalmak 70 százalékának a vállalkozási szektor, ezen belül elsősorban a külföldi és vegyes tulajdonú cégek voltak a címzettjei.

Kiindulópontunkhoz visszakanyarodva: a tudásalapú társadalom és gazdaság megteremtése nem lehetséges a k+f szektor "kiemelt", önmagában vett kezelésével. Ez nem jelenti azt, hogy a kormányzat ne tegye meg - mégpedig haladéktalanul - azokat az intézkedéseket, amelyek legalább a költségvetési k+f helyek számára kedvezőbb helyzetet teremtenek. Ehhez bizonyára fontos hozzájárulás lesz az innovációs törvény, melynek tervezete a közeljövőben kerül az Országgyűlés elé.

A legfontosabb azonban az lenne, hogy a k+f olyan oktatás-, tudomány- és gazdaságpolitika integráns részévé váljon, amely a versenyképességre alapozott növekedést és fejlődést tekinti céljának.

Az ország azonban jelentős teljesítményhiánnyal küszködik, aminek egyik alapvető oka az, hogy a gazdaságilag aktív népesség aránya az EU-módszertan alapján számolva csak mintegy 60 százalék, míg az EU átlaga közel 69 százalék. A felzárkózás kulcsa ennek az aktivitási szakadéknak a fokozatos megszüntetése. A közelmúlt tapasztalatai arra utalnak, hogy ebben a közvetlen külföldi tőkebefektetések szerepe már csak kiegészítő lehet. A felzárkózás sikere elsősorban azon múlik, hogy belátható időn belül kialakul-e innovatív üzleti stratégiákkal és a jelenleginél sokkal nagyobb kockázatviselő képességgel rendelkező vállalkozási szektor. A hazai vállalkozások kitörési útjai, növekedési lehetőségei elsősorban olyan piaci résekben lehetnek, amelyeket új termékek, újszerű szolgáltatások és eredeti, új technológiák nyitnak.

Dr. Varga György

A szerző közgazdász, a Tudomány- és Technológiapolitikai Tanácsadó Testület tagja

És íme, intézetünk legeredményesebb kutatója! Eddig egymaga legalább tizennégy új szponzort kutatott fel!
És íme, intézetünk legeredményesebb kutatója! Eddig egymaga legalább tizennégy új szponzort kutatott fel!
Top cikkek
1
Érdemes elolvasni
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.