Bevezetőként Szabó József János alezredes, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem hadtörténet tanszékének docense elmondta, hogy a hadviselésben a gyengébb félnek az ókor óta szinte megoldhatatlan gondot okozott a "kis erő-nagy tér", illetőleg a "kis erő-túlerő" ellentmondás.

A második világháború magyar katonai vezetése, szakemberei azonban a könyv tárgyában megfeleltek a kihívásnak. A terepadottságokat jól kihasználva rugalmas védővonalat terveztek, építettek a Keleti-Kárpátokban az Uzsoki-hágótól az Ojtozi-szorosig - településnevekhez kötve: Ungvár mellől Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy közeléig. Eredetileg avégett, hogy Dél-Erdély esetleges visszaszerzése esetén a magyar csapatok ott védekezhessenek a várható szovjet és román támadás ellen.

Kinek segít a hegy?

Az elképzelésük azon alapult, hogy e támadás nyilvánvalóan kelet-nyugati irányú lesz, miközben a Kárpátok völgyeinek zöme észak-dél irányú. Vagyis a támadók harckocsikkal, tüzérséggel völgyekben csak nagyon kevés helyen törhetnek előre. Csupán ezt a kevés völgyet, részben folyóvölgyet kellett elzárni aknazárral, betongúlákkal, harckocsiárkokkal - ez utóbbiakon a tankok át tudtak haladni, ám amikor kifelé jöttek belőlük, rövid időre kénytelenek voltak megmutatni a legvédtelenebb részüket, a "hasukat", amit a védők akár a 20 milliméteres nehézpuska lövedékével is át tudtak törni. Hasonlóképpen ezekbe a völgykatlanokba telepítették egy-egy úgynevezett erődszázad előre kiépített védőkörleteit. Az erődítésrendszer tehát nem valamiféle összefüggő vonal volt, hanem völgyzárak sorozata.

A hadtörténész végigjárta ezeket a helyeket, így tárulhatott föl előtte az addig csak írott dokumentumokból körvonalazható erődrendszer valósága. Így derült ki az építés néhány addig ismeretlen mozzanata. Eszerint a hadsereg szakemberei kubikusokat toboroztak az Alföldön, majd teherautóval éjszaka, kivilágítatlan utakon vitték őket a kiválasztott helyszínekre. Ennek köszönhetően a tiszteken kívül senki sem tudhatta, hol épülnek az erődszázadbeli rajok bunkerei. Ezek a lakószobányi, méternyi vastag betonfödémű, félméteresnél vastagabb falú építmények arra szolgáltak, hogy légitámadás és tüzérségi tűz ellen védjék a bennük tartózkodókat. A század bunkereit futóárkok kötötték össze. A katonák a tüzérségi előkészítés után mentek volna ki az árkokba, hogy onnan kézifegyverekkel, kézigránáttal fogadják a rohamozókat. Akiknek az aknazáron, a szögesdrótakadályokon és a védők tüzén kívül a meredek lejtővel is meg kellett küzdeniük. Ilyen esetekben a támadó nem tehet mást, mint hogy gyalogságával megmászatja a két völgyzár között húzódó védtelen hegygerincet. Hogy imigyen - megkerülve, átkarolva az erődpontokat - nyomuljon tovább. Nem tudva, hogy erői néhány kilométer megtétele után friss, jól felfegyverzett, jól ellátott határvadász csapatokkal találhatják szembe magukat, és számolniuk kell azok ellentámadásával. Miközben fáradtak, éhesek és elfogyott a lőszerük, mert a hegyeken át nem tudta őket követni az élelmiszer- és lőszerutánpótlás.

Negyvennyolc ellentámadás

Ennek a védelmi elképzelésnek a hatékonyságát 1944 nyara és ősze a gyakorlatban meggyőzően igazolta. Ha nem is pontosan az 1940-ben elgondoltak szerint - hiszen a szovjet csapatok nem csupán Dél-Erdély miatt jelentek meg a Kárpátok előterében.

Szabó József Jánosnak feltűnt valami Grecsko marsall - akkor vezérezredes - magyarországi harcokról szóló, magyarul A Kárpátokon át címmel megjelent könyvében. Az 1. gárdahadsereg parancsnoka gondosan megnevezte a hadműveletek során elfoglalt településeket. A magyar hadtörténész ezeket a térképen összekötötte, és kiderült, hogy hiába voltak a Sztálinnak szóló, győzelmeket soroló beszámolók, a szeptember elejétől október derekáig tartó támadások csupán 4-7 kilométernyi előrehaladásról tanúskodtak.

A kutató ezt azzal magyarázza, hogy a kárpátokbeli harcok az előzetes magyar elképzelések szerint folytak, és a határvadászok nem kevesebb, mint - Grecsko adatai szerint - negyvennyolc ellentámadással válaszoltak a szovjet gyalogság erődátkarolásaira, ennyiszer vetették őket vissza, sokszor a hegygerincek mögé is. Pedig a 4. ukrán front, majd a jobb- és balszárnyán a 2. és az 1. ukrán front kijelölt hadseregei sem harcoltak rosszul. Azt tették, amit ilyen esetekben a hadművészet szabályai előírnak: átkarolták a frontális támadásnak ellenálló erősségeket, hogy aztán azokat a pontokat az őket követő csapatok számolják föl. A szovjet hadvezetés egy dologban hibázott: nem készítette föl a csapatait hegyi harcra. Nem voltak elegendő számban lovaik, öszvéreik sem, hogy azok a hegyeken átvigyék az utánpótlást.

Az Árpád-vonal - és előtte, a Kárpátok előterében létesített hasonló szerkezetű, de gyengébb Hunyadi-állás meg a történelmi Magyarország ottani történelmi határain kiépített ideiglenes, csupán a várható visszavonulás rendezettségét szolgáló Szent László-állás - a hadtörténész szerint a második világháborúban egyes-egyedül teljesítette maradéktalanul a feladatát. Az erődök feladata ugyanis általában az, hogy a támadókat az erőd megkerülésére kényszerítse, és ezzel "a tömegről leválassza az anyagot". Ez a Kárpátokban megtörtént. A védőknek végül is amiatt kellett feladniuk az Árpád-vonalat, mert közben a Vörös Hadsereg az egész keleti-kárpátokbeli erődrendszert megkerülve kijutott az Alföldre, és szeptember végétől már ott vívta csatáit. A várható bekerítésből pedig természetszerűleg ki kellett vonni a hegyekben harcoló magyar csapatokat.

Századrésznyi veszteség

Az Árpád-vonal hatékonyságáról szólva Szabó József János - befejezésül - elmondta, hogy például a Tatár-hágónál vívott háromhetes küzdelemben a szovjet oldal kereken kétezer-háromszáz embert veszített, miközben az ottani erődszázadnak - a kényszerű visszavonulást és a helyi bekerítésből való kitörést is beleszámítva - csupán századrésznyi vesztesége volt. Hozzátéve: ebben az erődrendszer és az arra megalkotott harcmodor kiválóságán kívül a magyar katonák alapos hegyi és erődharci kiképzésének, személyes helytállásának is fontos része volt.

Szabó József János: Az erõdrendszer a tömegrõl leválasztotta az anyagot