Táborokról beszélünk: szekértáborok, egymással szemben álló tömbök, törzsi háborúk, árokásók és árokbetemetők, kettészakadt Magyarország - halljuk régóta és minduntalan. Ezek a panaszos megállapítások arra utalnak, hogy az állampolgárok és reprezentánsaik közötti szembenállások és viták mai formáját vagy mértékét sokan már természetellenesnek, fenyegetőnek ítélik.

Meglehet, hogy így van. De tegyük fel a kérdést: minek a mentén hasad az állampolgári népesség? Hát, a törésvonalak mentén - kapjuk a választ. A törésvonal kérdése fogas kérdés. A parlamentáris demokrácia a pártelvűség tengelyén forog, a politikai pártok meg hatalomra, azaz kormányra akarnak jutni, s ennek érdekében tábort vernek, intézményesen szembeállítják az embereket. Megosztják az állampolgárok eszményi közösségét.

No, de tényleg ők osztják-e meg, vagy egyéb, a pártok szembenállásánál régebbi vagy mélyebb ellentétek miatt a társadalom már egyébként sem egységes, hanem éppen a sokféle érv, érdek érvényre juttatása végett szakad pártokra? Hogy is van ez akkor? Az egymással viaskodó pártok valami, már nélkülük is meglévő konfliktusra épülnek, vagy saját maguk keltik a politikai viszályokat? Az álnaivnak tetsző kérdést talán azért érdemes feltenni, mert mielőtt kétségbeesnénk az országon belüli politikai szembenállásokon, jó volna tudni, hogy ezek miből fakadnak. A törésvonalak a társadalomban vannak, vagy a pártok maguk tördelik a társadalmat?

Már hosszú idő óta azt halljuk, hogy megint két Magyarország van. Azért "már megint", mert régen is volt kuruc világ meg labanc világ; esett sok szó az úri Magyarországról meg a népről, a keresztény Magyarországról meg az azt fenyegető judeo-bolsevista veszélyről, burzsoáról meg proletárról, és még annyi más kettészakadtságról.

A legújabb időkig azonban - a mostanit megelőző századforduló óta, amióta a modern pártformák kialakultak a hazai politikában - nagyjából úgy tartották, hogy a pártok megjelenésének társadalmi okai vannak. Vagyis valami mélyen fekvő történelmi, gazdasági, kulturális konfliktus az, amelynek a politikai pártok mintegy a kifejeződései, s amelyek a fölmerülő konfliktusra egymástól különböző, következésképpen egymással szembekerülő, országos érvényű megoldásokat kínálnak. Kormányra kerülve: törekednek megvalósítani. A konzervatív, liberális, radikális, szocialista, keresztény és egyéb pártmegoszlások magyarázatául részben a történetileg örökölt rendi formák szolgáltak, mint például az arisztokrácia és a kapcsolatgazdag dzsentri réteg szemben a közemberekkel; másrészt ilyen magyarázatok voltak a nagytulajdonosok és nincstelenek osztályszembenállásai, az agrárius és kereskedelmi-ipari érdekek mély eltérései, s persze a különféle etnikai és felekezeti kollíziók vagy durva ütközések. Ezekre mindenki úgy tekintett, hogy ezek bizony a politikai pártok nélkül is meglennének. Ezek azok a rendi, réteg- vagy osztálykülönbségek, amelyek mentén - így a régi meglátás - különböző formákban politikailag is hasadt az állampolgári népesség. A pártok persze vagy koalícióra léptek egymással, vagy szakadékká mélyítették az egymás közti különbséget, de nem tartották róluk, hogy ők találták ki ezt az egészet.

Mára fordult a helyzet - legalábbis a dolgok megítélését tekintve. Régebben a szociológiai, antropológiai, történettudományi mankók sokat segítettek az adott politikai állapot magyarázásában. A társadalomnak magának volt valamiféle szerkezete, s a szerkezeti összetevőknek, vagyis a társadalmi nagycsoportoknak pedig saját értékvilága, kultúrája. A politikai mozgások és ütközések ebből látszottak eredni. Ma azonban - ahogy mondják: túl osztályon, renden, rétegen - a politikai aktorok, jelesül a politikai pártok már maguk gondoskodnak a törésvonalak előállításáról, s maguk alakítanak ki az újdonatúj kommunikációs technikák segítségével érzelemteli szubkultúrákat.

A pártoknak ez az újszerű jelentőségnövekedése jórészt állami forrásokból ered. A tömegpártok és néppártok ugyanis a XX. század végére már annyira beágyazódtak az államba, hogy a saját lábukon meg se tudnának állni. S nemcsak a kormánypárt, hanem mindenkori ellenzéke sem. A pártok nemcsak költségvetési apanázsban részesülnek, hanem mintegy kartellbe tömörülve állami segédlettel élnek; egymás ellen is - de belső viszályaikban is - használják a bírói jogszolgáltatás, s megannyi más állami szolgáltatás előnyeit, különösen a modern hírközlés ugyancsak államilag biztosított csatornáit, amelyet maguk szabályoznak a törvényhozásban. Régen úgy tetszett, a pártok valamitől függnek, ma meg úgy látszik, hogy a pártok független változók lettek, vagyis maguk is változnak, de minden más változás tőlük függ. Ismerjük el: ötven vagy száz éve az emberek nem ilyennek látták a politikai pártokat. A pártok is változtak tehát, s még inkább az a szemlélet, amely a politikai pártokat magyarázza.

Hol vannak, s mitől vannak akkor hát a törésvonalak Magyarországon? Az ezzel foglalkozók szerint például a templomba járók és a hitetlenek, vagy a fiatalok és az idősek, az 1989 előtti rendszert elfogadók és az abba nem integrálódók közötti különbségek képeznek törésvonalakat. Ezek mentén toboroznak a pártok. Ezek azonban magukban nem tűnnek valami jelentős különbségnek, inkább csak a pártok generálnak belőlük konfliktust. De nem így volt-e mindig? A burzsoá és proletár ellentéthez is a politikai pártok által hirdetett, feltüzelt öntudatosodás kellett, hogy éles osztályharc legyen belőle. Ma azonban már a közvélekedés, de a tudományos kutakodás sem igen keres párt előtti okokat. Mára a pártok mintha önellátóvá lettek volna a társadalmi törésvonalakat tekintve. Nem csoda, hogy a politikai elemzések is jól megvannak magukban. Ezeknek az elemzéseknek saját elméleteik vannak, nem szorulnak filozófiára, gazdaságelméletre vagy más ilyesmire. A rendszeres és javarészt a pártok által megrendelt közvélemény-kutatási adatok sokak számára alkalmasnak tűnnek arra, hogy a politikát a politikából lehessen magyarázni. Ez érdekes és figyelemreméltó.

De az ember nem akar hinni a szemének: tényleg ilyen jelentősek lennének az állítólag nemszeretem politikai pártok?