Akkoriban persze fogalmam sem volt arról, hogy az iskolai faliújság hagyomány. Csodás túlélő, kvázi búvópatak, egy nagy múltú kezdeményezés csökevényes végkifejlete. Pedig így volt. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, amelyet A faliújság az agitáció fontos fegyvere című, 1952-es kiadványban olvastam: nevezetesen, hogy abban az évben a Magyar Újságírók Országos Szövetsége még útmutató jellegű kiállítást is rendezett a faliújságokból és az üzemi sajtó kiadványaiból az Erzsébet (akkor éppen Sztálin) téri Nemzeti Szalonban.

Most, amikor a felnövekvő nemzedékek már nemcsak a Nemzeti Szalont, hanem a faliújságokat sem ismerhetik, tényleg csak a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége Agitációs és Propaganda Osztálya által közreadott kiadvány lehet a segítségünkre, amikor azt kutatjuk, mire is szolgáltak ezek a sajátos közlönyök. A szerző, Fehér Klára a következőképpen határozta meg a faliújság lényegét: "az alapszervezetek, a kis termelési egységek dolgozóinak sajtója, a helyi közvélemény, az alulról jövő bírálat és kezdeményezés szócsöve - a legszélesebbkörű demokrácia kifejezője".

A brosúrából bármely kisközösség megtudhatta, hogyan készíthet sikeres, a célnak megfelelő hírharsonát. A jó faliújság elsősorban a helyi problémákkal foglalkozott, tartalma rendszeres időközönként változott, cikkei rövidek voltak és tisztán olvashatók, ábrái tetszetősek és találóak. A munkahelyi kollektíva akkor járt el helyesen, ha a faliújság előállítására szerkesztőbizottságot kért föl, benne a párt és a társadalmi szervezetek képviselőivel. A szerkesztőbizottság dolga volt aztán, hogy széles levelezői kört építsen ki maga köré, sőt ha kell, akár tanfolyamon képezze a faliújság szerzőgárdáját. (Így történt például Diósgyőrben: a nagykovácsműhely beszédes nevű, Gőzpöröly című orgánuma huszonkét fős levelező-tanfolyamon hegyezte a tudósítók tollát.)

A szerző egy budapesti gépgyár esztergaműhelyének Forgács című kiadványán keresztül mutatta be a faliújság-szerkesztés ideális folyamatát. A tíznaponta megjelenő hírharsonát öttagú bizottság állította össze, a szerkesztők három hónapra előre terveztek. Munkaverseny, békeharc, politikai iskola - ezek voltak a vizsgált szám fő témái, de persze ott volt a nagy siker, az Őrjárat rovat is, benne a közös munkát akadályozó visszásságok leleplezésével. Innen aztán mindenki megtudhatta, kik érkeznek reggelente késve a blokkolóórához, kik termelnek sok selejtet, hol áll a gyárban kihasználatlan gép. A Beszélj magyarul! rovat rajzokkal és rövid írásokkal állította pellengérre a hivataloskodó bikkfanyelvet.

A jó faliújság titka persze ennél egyszerűbb dolgokban is rejtőzhetett. Például abban - írta Fehér Klára -, hogy szépen gépelték-e le a cikkeket, védték-e a kész hírharsonát esőtől, széltől és piszoktól, letörölték-e a belbecset takaró üveglapot, ha belepte a por. Fontos volt az is, hogy az üzemben dolgozók beérték-e a faliújsággal, vagy a "szemléltető agitáció" további olyan eszközeit is alkalmazták-e, mint a versenyjelentés, a dicsőség- és szégyentábla, a plakát vagy akár a szalagfelirat.

Hogy az utóbbi micsoda? Szerintem olyasmi, ami az itt mellékelt fotón is látható. Egy találó mondat a legmegfelelőbb helyen. Láthatják önök is: a hatás garantált.

A szemléltetõ agitáció