- Legutóbb Török Ferenc Szezon című filmjében láthattuk, amely többek között a rendszerváltás után felnőtté váló fiatalokról szól. Ön is ennek a nemzedéknek a tagja. Mint ahogyan Schilling Árpád Sirájában is játszott, amelyben Trepljov, a fiatal rendező a darab elején azt mondja, hogy új formákra van szükség. Maga Polina Andrejevnát adja Csehov darabjában, amelyben a korosodó színésznő, Arkagyina-Csákányi Eszter féltékeny minden újra. Ha jól figyeltem a drámát, akkor az - legalábbis nekem - a generációk közötti kibékíthetetlen harcról, a régi, merev struktúrák kegyetlenségéről szól. Mit gondol, fel lehet-e venni a harcot a mai Arkagyinák ellen a fiataloknak? Magyarán: a rendszerváltás után mi ellen kell megküzdeniük leginkább a fiatal színészeknek?

- Az ízléstelenség ellen. Annak ellenére, hogy mint mindig is, vannak olyan emberek, akik nagyon jót csinálnak, velük nem kell megküzdeni, és ez nem generációs probléma. A magyar színházi élet azonban borzalmas erkölcsi állapotban van. A szürke középszer, az unalom, az üres és öncélú pénzkidobás, a híg szórakoztatás és a tehetségtelenség ellen kell küzdeni.

- A Siráj részben erről is szólt, vagyis a fiatalok lázadásáról az "Arkagyinák" ellen.

- Igen, de mi nem erre helyeztük a hangsúlyt, hanem inkább az emberi sorsok bemutatására. Mi főként azt akartuk megmutatni, hogy Trepljov darabja nem jó, és neki ezzel szembe kell néznie. Schilling ezért is rendezte úgy a darabot, hogy a fizikai öngyilkosság helyett a végén Trepljov azzal, hogy összetöri a hegedűt, a szellemi öngyilkosságot választja.

- Az ízléstelenség és az olcsóság elleni küzdelmet egyedül nem lehet megvívni. A Krétakör Színház, mint főként fiatalok csoportja, közössége, együttese a rendszerváltás tipikus terméke, minden szépségével és problémájával együtt. Ön is így látja?

- Én másként gondolom. A színház velejárója, hogy hiába kiváló egy színész, ha nem jó az együttes. A mai magyar színházból épp az igazi társulatok hiányoznak nagyon. Kaposvárott és talán még valamennyire a Katona József Színházban vannak ilyen együttesek, meg Pintér Béla társulata a Szkénében, ahol korábban játszottam. A színészlét egyik nagy paradoxona, hogy csodálatos, nagy művészeink vannak, de ha nincs mögöttük, mellettük társulat, akkor kallódnak, nem tudnak jót játszani. Az nem elég, ha egy-egy alkalomra öszszeáll valami, abból is lehet persze remek előadás, de ez csak véletlenszerű. A Krétakörben is vannak hullámvölgyek, de az, hogy mi most már tíz éve együtt vagyunk - az fantasztikus. Ez legutóbbi darabunkban, a Feketeországban érződik igazán, amelyben alig van szólószerep. Tizenhárom ember teljesen egy hullámhosszon tud mozogni. Az együttgondolkodás nagyon nagy fokú kreativitást követel. Mi a Krétakörben sokszor nemcsak színészként, hanem szerzőtársként is közreműködünk, sok előadásunknak a színészek improvizációi adják az alapját.

- Ha nagyon egyívású a társulat, akkor is van becsvágy önökben. Nem hinném, hogy a Krétakör ártatlan angyalok kara lenne.

- Hát persze, hogy nem. Nyilván, ha valakiből színész lesz, akkor az rendesen exhibicionista. Azt a finom egyensúlyt kell megtalálni a színházban, hogy az ember a saját szerepét akarja kiteljesíteni, hogy lehetőség szerint minden figyelem rá irányuljon, ugyanakkor ezt alá kell rendelni a fősodornak. Régi, közhelyes hasonlat: mint a csapatsportban.

- Lehetek indiszkrét? Magát hol, melyik színházban érte a rendszerváltás?

- Ejnye-ejnye. Még a József Attila Gimnáziumban. Egyébként az "őstörténet" a Szkéné Színházban működő Arvisura Társulatban kezdődött. Terhes Sándor és Scherer Péter, akik most is a kollégáim, szintén itt kezdték. De Pintér Béla is innen jött, és ugyanitt volt színész Schilling Árpád is.

- Kiktől tanulta a színészetet? Kik voltak a mesterei? Milyen útravalót kapott tőlük? Vagy kik voltak azok, akikre már gimnazistaként felfigyelt?

- Az az igazság, hogy most nem tudnék hirtelen neveket mondani.

- Milyen családi környezetben nőtt fel? Úgy tudom, a testvére Péterfy Gergely író, de az ősök között van Jékely Zoltán költő, a nagyapa is.

- Értelmiségi-polgári családban nőttem fel. A kor lehetőségeinek megfelelően ellenzéki gondolkodás jellemezte a családot. Tudtam, hogy milyen rendszerben nőttem fel. A kommunizmusban voltam persze boldog kisgyerek is, de semmiféle retronosztalgiát nem érzek a rendszer, mint olyan iránt. Más a kor divat- vagy dizájnrésze, de lélekben nem kívánom vissza az előző rendszert. Kapott a családunk rendesen akkoriban.

- Mennyire volt politikus vagy inkább apolitikus ön vagy a baráti köre?

- A politikát gyűlölöm, de nem tudom megkerülni. Nem tudok azokkal egyetérteni, akik azzal dicsekednek, hogy sem tévét nem néznek, sem rádiót nem hallgatnak, sem újságot nem olvasnak. Én mindezt megteszem. Igenis igyekszem követni az eseményeket, sőt törekszem arra, hogy ezektől függetlenül is meglegyen a magam véleménye a dolgokról. De a Krétakör sem független a valóságtól, amelyet át- meg átsző a napi politika. Az előző rendszerben a színházaknak könnyebb volt, mert már egy darab megválasztásával el lehetett játszani a harcos ellenzéki szerepet, de ma nincs ilyen, ezt a lehetőséget kihúzták alólunk. Én különben sem szeretem az üzengetős színházat. A mai színháznak reflektálnia kell arra, amiben élünk, azért is tartom fontosnak a Feketeország című előadásunkat.

- Milyen filmek, rendezők, könyvek hatottak önre?

- Színészi szemmel nézve: David Lynch és Mike Leigh. De ezek csak kiragadott példák. Ha még élne, biztos minden új Fassbinder-filmet megnéznék. Most újraolvastam egy régi kedvencemet: Vladimír Páral Gyilkosok és szeretőkjét.

Péterfy Bori