A fotókat persze maga a fotográfus sem látta soha. A negatívokat előhívta ugyan - vegyszeres lögybölés az elsötétített fürdőszobában -, de kinagyítani már nem volt módja őket. Forradalom volt, és Kinczler Gyula jól emlékezett édesapja 1918-as történeteire: pontosan tudta hát, hogy a forradalom zűrzavaros dolog.

Húsz-harminc év is eltelt, mire először eszébe jutott elővenni a negatívokat a szekrény alól. A családban felnőtt ifjabb generációk kezdték akkoriban firtatni, hogy is volt az '56-tal. Ő megemlítette a képeket, sőt kinagyítani is nekiállt őket - deszka a kádra, arra a vegyszeres tál, nagyító a mosógép tetejére -, de nem volt türelme a dologhoz. Tulajdonképpen csak nemrégiben látta először a teljes sorozatot: akkor, amikor a budapesti Evangélikus Múzeum vezetői eldöntötték, kiállítást rendeznek a korábban senki által sem látott képekből, és a szakemberek elkezdték feldolgozni az anyagot.

Vonuló tömegek. Szónokok. Házak lövésnyomokkal. A Corvin köz, a Rádió. Egy férfi elszánt dühvel fűrészel. Mi tudjuk, hogy a Sztálin-szobor maradékát trancsírozza. Egy köpenyes katonatiszt Kossuth-címert pingál a tankjára. A boltok bezúzott kirakatüvege mögött érintetlen az áruk halma. Lincselők akasztanak. Koporsók sorai a köztemetőben, hevenyészett sírok a köztereken. Egy szovjet páncélos tanácstalankodik a Nagykörúton. Ruszkik haza! - üzeni a cirill betűs felirat egy ház falán.

Nem jók ezek a képek - bizonygatja Kinczler Gyula, és erősködik, hogy ő csak amatőr fotográfus volt, és egyébként is, nem volt ott idő fényt mérni, gépet állítani, az ember állt a lökdösődő tömegben és kattintott. A Nemzeti Színháznál például felülről belógatta a gépet a többiek feje fölé, így sikerült elkapnia a szoborszeletelőket. Máskor meg egyenesen jobbnak látta zsebre vágni a Zorkij 3-ast - annak szerencsére le lehetett csavarni a lencséjét, így egészen kis helyen is elfért -, mert a körülötte állók rámordultak, nem kell itt fényképezni, tegye el gyorsan a masináját.

Én mindvégig az események mögött kullogtam - mondja, és hozzáteszi: hogy is lehetett volna ez másképp, hiszen ő Kőbányán lakott, ahol nem volt telefon, és ha lett volna is, ugyan kit hív föl az ember azzal, hogy mit tud, mi érdekes történik a forradalmi Budapesten? A villamosok nem jártak, néha egy teherautó érkezett, a sofőr ingyen vagy néhány forintért bevitt a városba egy platónyi utast. Ilyenkor elment a Kilián laktanyához vagy a Nemzetihez és fényképezett.

Tulajdonképpen az első napi képek is a szerencsén múltak. Ő sosem politizált ugyanis, nem nagyon tudta, mi történik a városban, viszont az Astoriánál dolgozott a tervezővállalati székházban, és ahogy kinézett az ablakon, látja ám, hogy odalent hömpölyög a tömeg. Kiderült, hogy műegyetemisták, indulnak a Bem tér felé. Ők csatlakoztak, még a követeléseket is segítettek sokszorosítani, de a másik vállalatnál dolgozó kollégákat nem engedték el a munkából; csak az ablakból integethettek utánuk. Aznap aztán végigjárta a történelmi helyszíneket: volt a Bem téren, járt a Rádió felé, este ott várta Nagy Imrét a Parlamentnél, majd látta, hogy a Nemzetinél egy teherautóról fegyvereket osztogatnak. Aztán hazament.

Úgy két nappal később lehetett, hogy először bejutott a városba. Rácsodálkozott a romokra, az egész megváltozott világra. Sokat gyalogolt. Az otthon tartott három-négy tekercs film persze hamar elfogyott. Akkor csodák csodájára talált egy nyitott trafikot, ott sikerült vennie még egy tekercset. Utána nem maradt más megoldás, mint a régi hatszor kilences filmre fényképezni, ahhoz viszont külön kellett szereznie egy ósdi masinát. Már-már szánalmasnak érezte ezt a kínlódást, de aztán hallotta, hogy a köztemető bejáratánál sorban fekszenek a halottak, némelyik koporsóban, mások csak úgy letakarva, legtöbbnek senki sem tudja a nevét, és ott járkálnak közöttük a kétségbeesett emberek, akik a hozzátartozóikat keresik, nyitogatják a koporsókat, félrehajtják a lepleket. Elment hát oda is, és fényképezett.

Pár hónappal később, már '57 januárjában a Nemzeti Múzeum az újságokban is hirdetett, hogy a történeti gyűjteménye számára megvásárolná az amatőr fényképészek felvételeit. Akadtak, akik odaadták a képeiket: mondják, ezeknek is nagy hasznát vették a hatóságok, amikor nekifogtak azonosítani a fegyverrel harcolókat meg a szoborszeletelőket. Kinczler Gyulának azonban esze ágában sem volt jelentkezni a felhívásra. Az ő felvételei akkor már biztonságban voltak. Felszögelve a szekrény aljára.

Most itt az alkalom, hogy mindenki lássa őket.

Egy köpenyes katonatiszt Kossuth-címert pingál a tankjára