Lengyelországban először a középjobb hullott darabokra, az elmúlt egy évben pedig a középbal. Lelkes jobb- és balnacionalisták, Európa-gyűlölők ordibálnak a szejmben. Alig-alig van kormány, talán ezért működik a gazdaság. Csehországban és Szlovákiában politikai és társadalmi törékenység. Mindenki a fennálló tökéletlen rendszerhez ragaszkodik, mert ami jön, sokkal roszszabb. Litvániában egy orosz milliomos által vezetett populista párt kapta a legtöbb szavazatot. Magyarországon először győzedelmesen vonult át a színen a jobboldali nemzeti populizmus a maga kemény, antiliberális demokráciájával, majd a baloldali szociálpopulizmus a puha, liberális demokráciájával. Az őszi esőkkel megjött a baloldali szociálpopulizmus kemény változata. Boldogok lehetünk.

Az 1989-1991-es rendszerváltásokkal teremtett patrícius demokráciáknak alighanem leáldozott a napjuk. A magukra hagyott, elveszett társadalmak először fogcsikorgatva elviselték az egyesülési válságot (Vereinigungskrise) - a keletnémetek -, vagy a szétválásválságot, netán háborúkat (a szlovákok, a baltiak, a délszlávok). Megértették, hogy milyen egy néphez tartozni és onnan kitaszíttatni. Megtudták, hogy milyen függetlennek és nyomorultnak lenni. Azután mindannyian átéltük a tranzíciós válságokat - a tömeges munkanélküliséget és a szolidaritás hiányát, a társadalmi egyenlőtlenséget és az ezzel járó kitaszítottságot, megvetést, önkínzást -, a szocializmusban kialakított életek, teljesítmények teljes vagy részbeni leértékelését. Ekkor bársonyos restaurációk és/vagy kemény reformdiktatúrák következtek.

S amikor nagyjában-egészében túljutottunk mindezen, elértünk Európába, valamennyien szembesültünk azzal, hogy a rendszerváltás intézményeiből egyenlőtlenül kerülünk át egy egyenlőtlen európai rendszerbe: jött az Európa-csalódás. Válság a távlatok különbözősége miatt. Egyes régiók, egyes csoportok már európaiak és versenyképesek, a többség azonban még nem az. A patrícius demokrácia elfedte, hogy az elitek már átértek a hídon, amikor a többség még a hidat se látja.

Az elitek egy része a rendszerváltás felemás sikerét a tömegindulatok nemzeti irányba terelésére használta: a sérelmekért, a szenvedésekért, a sikertelenségért a kommunista múltat, a nemzetietlen átmenetet és a világot okolta és okolja. Mi, lengyelek, csehek, litvánok, horvátok, magyarok kommunista elnyomatás áldozatai vagyunk, életünket eltörte a szovjet rendszer, az átmenetben pedig a nómenklatúristák, az ilyen-olyan idegenek. Európa, a nyugati világ mindig magunkra hagyott, most se tesz mást. A nemzeti dühök átmenetileg feledtetik, hogy nincs teljesítmény, hogy nem álljuk meg a helyünket. Ekkor kezdenek a lengyelek a lengyelektől, a litvánok a litvánoktól, a magyarok a magyaroktól félni. Ekkor alakul ki két Lengyelország: egy hívő, nemzeti, hős, ellenálló és egy nem hívő, nemzetietlen, alkalmazkodó. Ilyenkor esküszik örök hűséget mellén kokárdával az egyik Magyarország a másik Magyarország ellen.

Az elitek másik része megrettenve a dühödt tömegtől, fizetni és édesgetni kívánja a társadalmat, különösen azokat, akik mérgük kifejezésére képesek. Koncessziók és látványosságok, látványos koncessziók. Nem emelem az árakat, emelem a béreket - szeress! A gáz ára nem megy fel, megígérem - higgy nekem! Méltóság és tisztesség nélküli tehetetlenség. Aki liberális, nem demokrata, mert fél a többségtől. Nem mondom, hogy nincs igaza. Aki demokrata, nem liberális, mert mindent egy olyan kisebbségnek akar, amely többséget kapott. Fürsorgedemokratie - gondoskodó demokrácia -, a Fürsorgediktatur - a gondoskodó diktatúra - árnyékában.

"Egy napnyugati kocsma falán láttam a feliratot, amit nyugodtan ráilleszthetünk a kamaszok állapotára: »Nem az vagyok, akinek lennem kellene, nem az vagyok, akivé válok, de már az sem vagyok, aki voltam«" - írta Erik Erikson. Magyarország koravén kamasz. Nem hasonlít arra, aki képességei és lehetőségei alapján lehetne. Nem tudja, nem érzi, hogy mivé válik. De már nem is korábbi önmaga.

"Egyedül De Gaulle tábornok teremthette meg az algériai békét és fogadtathatta el a nemzeti büszkeség ideológiájával a modernizáció keserűségét a franciákkal. És csak a baloldal győzhette meg a franciákat, hogy kizárólag akkor lehetnek virágzó, hatalmas és élhető ország lakói, ha stabil pénzt teremtenek, és győzedelmeskednek a világméretű versenyben" - emlékezik Jacques Delors volt francia pénzügyminiszter, majd európai bizottsági elnök.

Igen, De Gaulle, a jobboldal nagy alakja átlépte saját árnyékát, szembenézett a megnyerhetetlen háborúval, a vereséggel, le tudta vonatni a zászlót. S elfogadta az ötvenes évek vége, a hatvanas évek eleje nagy kihívását, hogy Franciaországnak modernizálódnia kell. A jobboldal értékeinek ellentmondott. A választók érzelmeit nem fejezte ki. A hadsereg egy része föllázadt. Merényleteket kíséreltek meg ellene. Átkozták. Talán nem is értette az új Franciaországot, amit megalapított, de elszántan megalapította. Nem választást akart nyerni. Franciaországgal voltak tervei.

Jacques Delors tudta, mit akar. A baloldalon kockáztatta meg a kiátkozást. Nem gondolta a nyolcvanas évek elején, hogy Franciaország akkor jár jobban, ha bezárkózik, ha államosít, ha kizárja a nemzetközi versenyt. Nem mentegetőzött, hogy nehéz dolga van. Nem hazudozott, hogy Franciaország jól áll. Tudomásul vette, hogy Mitterrand elnök se akar reformokat. Megértette, hogy szívtelennek, a tőke barátjának, árulónak fogják kikiáltani. Felülemelkedett rajta. Nem akarta megnyerni a képernyők háborúját. Nem idézte maga elé, hogy nem csinálunk reformokat, mert kockázatos, nem teszünk semmit, mert akkor még van esélyünk a győzelemre. Delors istenhívő szocialista, aki véget akart vetni a francia szocializmus építésének egy országban, a centralizált, Európa-ellenes bürokráciának, a népboldogító ostobaságnak. Nem választást akart nyerni. Franciaországgal voltak tervei.

"hol ész, igény, nemesség / Mit sem tehet, csak a közbutaság / Igen- s nemjével el kell hagynia / A szükségest, helyt ád az ingatag / Hanyagságnak. Hiába várjuk a / Sikert ily gátok közt. Kérlek tehát: kik / Kevésbé vagytok gyávák, mint szerények, / Kik inkább kedvelitek hazánk alapját, / Mint féltek változástól, kik előtt / Szép élet a hoszszúnál többet ér, kik / Ráálltok a testet megóni a / Haláltól vészes gyógyszer által…" - fordítja Petőfi Sándor nevezetű demokrata, a patrícius Coriolanus szavait. Ki állna rá most testünket megóvni vészes gyógyszer által, a haláltól?

Itt állunk az európai Magyarország megalapításánál. De nekünk választásokat kell nyernünk. Nekünk győzni kell. Kinek? Miért? Minek? S vajon mit teszünk e győzelemmel?

Magyarországgal vannak-e terveink?