E lap hasábjain pedig a pénzügyminiszter jelentette ki, hogy "ragaszkodik az állam visszaszorulásához". Ugyanő egy tévényilatkozatban azt állította, hogy "abban mindenki egyetért, hogy az államnak kisebbnek kell lennie". A nagyvállalkozók személyesen is és kamarai képükben is többször szorgalmazták az állami alkalmazottak létszámának radikális csökkentését. Segítőkészen ezt hol tízezres, hol százezres nagyságrendben jelölték meg. A kormánytényezők által is kilátásba helyezett közalkalmazotti vagy köztisztviselői létszámcsökkentéssel kapcsolatban (hogy melyikről is van szó, s mily mértékekről, azt a hivatalos nyilatkozatok zűrzavaros homálya elfedte) az egyik liberális hetilap a munkahelyek védelmében tétován szót emelő érdekvédelmi szervezeteket "hisztiző" szakszervezeteknek minősítette. (Megjegyzendő ezzel szemben, hogy a tőzsde sosem hisztizik, legfeljebb csak "hisztérikusan reagál" valamire, ami azért komolyabb dolog.)

A nyilvánosság tisztítótüzébe vetett kormányprogram már kissé visszafogottabban fogalmaz minderről: "nem nagy, hanem erős, hatékony és szolgáltató államra van szükség. Az államnak csak akkorának kell lennie, ami elegendő legszükségesebb feladatainak ellátásához". Szó esik még az államigazgatás ésszerűsítéséről, a bürokrácia csökkentéséről, valamint megfogalmazódik, hogy "karcsúbbá tesszük az államot". Mindez az 1867-es kiegyezés után már Mikszáth Kálmán által is gunyorosan kritizált államvezetés folyamatos ígérgetésének máig véget nem érő folytatása. A valóság ezzel ellentétes úton halad. Másfél száz éve az állam minden vonatkozásban, vagyis feladatvállalásában, hivatalszervezetében, személyi állományában folyamatosan növekszik. Egyébként mindenütt a világon. Miért tehát ez az aligha teljesülő ígérgetés?

Helyeselhetjük persze, ha a mindenkori kormány olcsóbb, hatékonyabb államapparátust szeretne, és ezt megígéri, hogy ellenzéke számon is kérhesse. Mert bár az állam feladatvállalása történelmi léptékben egyértelműen bővül, ami hivatalszervezetben és létszámban is növekedést jelent - de ha ezt nem ellenőriznék, nem fékeznék, akkor az öngerjesztő növekedés elviselhetetlen lenne.

Az állam úgynevezett nagysága, félelmetesre növekvő ormótlansága azonban nem most, a XXI. század elején fogalmazódik meg először, amikor a szolgáltató állam igézetében valóban robbanásszerűen növekednek az állami feladatok. Mindez az állam ügyében már a XVI. században elhangzik, amikor az állam hivatalszervezete még parányi, tisztségviselői és kiszolgálói a maihoz képest nevetségesen kevesen voltak. Akkortól ismételgetik a leviatán, a kolosszus, a gólem, a behemót szavakat az állammal kapcsolatban. Mind-mind bibliai veretű, az embernél nagyobb, irdatlan méretű képzetet és fenyegetést jelentő szó. Nem véletlenül. A mindenható szerepében tetszelgő állam valóban fenyegető és szörnyűséges tud lenni - de ez nem méretének kérdése. Régen - vonatkozzon ez a régen bármikorra - az állam apparátusa sokkal, de sokkal kisebb volt. Száz éve például, amikor a minisztériumok a maihoz képest maroknyi létszámmal működtek, késő délelőtt kezdődött a munka, de kora délután már be is fejeződött. Visszatekintve úgy tűnik, nagyjából elvégezték feladataikat, mert feladataik viszonylag kicsik voltak, mert föl sem merült a bűnmegelőzéstől az esélyegyenlőség kialakításán keresztül a környezet óvásáig terjedő, napról napra növekvő állami feladatok mai sokasága. Manapság az egészségügyi, oktatási, képzési, szociális, jogszolgáltatási és a sokágúan megkövetelt biztonsági és közrendbeli szolgáltatások igénye magától értetődik.

Mindezek közepette mi a csudát jelent az állam karcsúsítása? S mielőtt zúdulnának erre válaszként a civil társadalommal kapcsolatos tervek, ígérvények és a nem kevés illúzió, ne feledkezzünk meg arról, hogy nálunk a civil szervezeteket többnyire ugyancsak az államkincstárból kell, lehetőleg ellenőrzötten pénzelni. Továbbá amikor decentralizálásként az önkormányzatok erősítése merül föl mint államkisebbítés, akkor ez nem több értelmetlen kijelentésnél. Az állam ugyanis a központi és regionális szervezetei mellett az önkormányzatokkal az, ami, vagyis az önkormányzatok is az állam részei. S államtag mivoltunkkal bizonyos mértékben mi is az állam vagyunk. Nélkülünk nincs állam, de a ma megszokott életünk rendje sem létezne az állam nélkül - csakhogy ez már egy másik történet. Az államok integrációja pedig nem csökkenti, hanem növeli még a tagállamok apparátusát is. Az állam valóban sokszor behemótként, szörnyetegként nyilvánul meg - de egy olyan általunk alkotott intézmény, amely azért az élet- és vagyonbiztonságot és a létfontosságú intézményeink működését valamiként legalább szavatolja. Demokratikus körülmények között - és lényegében a sok jogos sirám ellenére is - egyre inkább.

Ismerjük persze a szabad piac nótáját - ami csak attól és azért szabad, mert a történelmi állam döntései következtében jogvédett állapotba került a személyes önkény ellen. Ez a nóta arról szól, hogy a magánvállalkozás mindent - úgyszólván tényleg majdnem mindent - sokkal gyorsabban, eredményesebben, hatékonyabban és jóval kifizetődőbben teljesít, mint ha azt az állam állítaná elő. Ez többnyire igaz is. Egyetlen kivétel van, amit a piac nem vállal el: a politikai stabilitás fenntartása. Sőt ezt meg is követelik a magánbefektetők. Ezt az államnak kell biztosítania. S ugyan mik a politikai stabilitás összetevői? Hát mindazok a feladatok, amelyek a demokratikus vitákban helyesen a közjó fogalmába sorolódnak. Azok, melyek szaporodására a fentiekben utaltunk. Ott vagyunk, ahol a part szakad. Miért is akarjuk az államot kisebbíteni?