1992-öt írtunk ekkor, s az ellentáborokat járva tapasztalhattam, hogy a szovjet birodalom romjain a "hit jegyében" harcolók zöme ideát Bibliát, odaát pedig Koránt még nemigen forgatott. Ekkortájt történt az is, hogy a széthulló Jugoszláviától függetlenedő Boszniát három, szinte egy nyelvet beszélő, de három különböző vallási hátterű nemzet megpróbálta szétszakítani.

"A hidegháború utáni világban a népek közötti legfontosabb megkülönböztető jegyek nem ideológiaiak, még csak nem is politikaiak vagy gazdaságiak, hanem kulturálisak. (�) A nagyhatalmak versengését a civilizációk küzdelme váltja fel" - írta 1993-ban A civilizációk összecsapása című - később monográfiává bővített tanulmányában Samuel Huntington harvardi professzor.

Huntington egyebek mellett azt jövendölte akkor, hogy "a Nyugatot saját egyetemesítő törekvései mindinkább konfliktusokba sodorják más civilizációkkal, leginkább az iszlámmal és Kínával". És a XXI. század küszöbén megfogalmazott nostradamusi jóslata - látszatra és részben - bevált, mert jött a New York-i ikertornyok és a Pentagon elleni repülőgép-támadás, az aljas madridi vonatrobbantás és a könyörtelen beszlani iskolafoglalás?

Mint ahogy ezek a tragédiák, óhatatlanul az is a professzor elméletét látszott alátámasztani - és a propagandaháborúban Bin Ladenék malmára hajtotta vizet -, hogy az Amerikát ért merényletek feletti felindultságában Bush elnök a terrorizmus elleni háborút meghirdetve kiejtette száján a "keresztes háború" kifejezést.

A Nyugat, amelyet sokkolt, hogy a fanatikus erőszak kitört eddigi rezervátumaiból, még a látszatát is kerülni szeretné annak, hogy cselekvését a "civilizációk összecsapásának" logikája vezérelné. Ezt célozza vezető hatalmának, az Egyesült Államoknak az iszlám országokra is kiterjedő terrorellenes koalícióépítése - amit az Irak elleni, elégtelenül indokolt és egyre inkább káoszba forduló katonai fellépése alaposan megzavart -, ezt a világ egyik legnagyobb gazdasági potenciáljával rendelkező Európai Unió diplomáciai törekvései csakúgy, mint a világ legnagyobb keresztény felekezete, a katolikus egyház főpásztorának huszonhat éve tartó, a vallások közötti megbékélést szolgáló küldetése. "A hívőknek - tartozzanak bármely valláshoz is - azt kell hirdetniük, hogy sohasem lehetünk boldogok egymás ellenében" - hangoztatta a pápa, aki három ízben hívta meg Assisibe a különböző vallások vezetőt, hogy kinyilvánítsák: a hit nem szolgálhat egymás gyilkolásának indokául.

E tételt - II. János Páltól függetlenül is - az iszlám vallás meghatározó vezetői is magukénak vallják, mint ahogy elvetik a civilizációk harcának gondolatát a muzulmán világ legfontosabb vezetői és gondolkodói is. Retorikával és tettekkel (például a Bin Laden követői elleni hajtóvadászattal és Irakban elfogott nyugati túszok hollétének felderítésével) próbálják bizonyítani, hogy a teológiailag zavaros, a Korán szellemének ellentmondó iszlám radikalizmus semmiképp sem azonosítható a muzulmán világ egészével, s hogy a válogatás nélkül gyilkoló, lefejezésekkel kérkedő terrorizmus semmiképp sem tekinthető civilizációnak. A hatalom, a hitvilág és az értelem csúcsairól tett tanúságok ugyanakkor nem feledtetik, hogy az elhúzódó konfliktusoktól terhelt mélyből az amerikai, az izraeli, az iraki és a csecsenföldi merényletek hírére azért fel-feltör a lelkesedés.

Erre egyébként részben magyarázattal szolgált a muzulmán gondolkodók körében iszlámellenesnek tartott Huntington is, aki kertelés nélkül beismeri: "a Nyugat nem azzal hódította meg a világot, hogy eszméi, értékei vagy vallása (melyre egyébként alig-alig tudott áttéríteni más civilizációkhoz tartozó embereket) magasabb rendű lett volna. Sikerét sokkal inkább a szervezett erőszak alkalmazásában való jártasságának köszönhette. A nyugatiak gyakran megfeledkeznek erről a tényről; a nem nyugatiak azonban soha." Az iraki háború kirobbantása óta az iszlám világban sokan úgy látják, hogy a demokrácia exportja és a terrorizmus elleni harc szlogenje valójában a klasszikus nyugati imperializmus XXI. századi változatát rejti.

Huntington elméletével kapcsolatban azonban gyakran elfelejtődik, hogy az lényegileg a világpolitika széthúzó tendenciáinak elemzésére épül. A "civilizációk összecsapása" annak idején válasz volt Francis Fukuyama 1989-ben, még a berlini fal ledöntése előtt megfogalmazott, meghökkentően hangzó "a történelem vége" elméletére, amely az egységesítő tendenciák primátusában bízik.

A változás eufóriájától megihletetett neokonzervatív tudós nem kevesebbet állított akkor, mint azt, hogy "egyszerűen a történelem végének vagyunk tanúi: tehát az emberiség ideológiai fejlődése befejeződésének, annak, hogy végső kormányzati formaként sor kerül a liberális demokrácia általános bevezetésére. (�) A jövőt nem az eszmékért vívott nagy, lelkesítő küzdelmek fogják jellemezni, hanem földhözragadt gazdasági és műszaki problémák megoldása." Ez pedig, állította akkor Fukuyama, elég unalmas lesz.

Fukuyama - tehetett egyebet? - az Amerika elleni terrortámadás után sem állított mást: "Egyértelmű, hogy érzéketlen és sértő lenne a szeptember 11-én elpusztultak emlékével szemben - és azokkal szemben, akik most részt vesznek az afganisztáni katonai támadásokban - azt kijelenteni, hogy ez a példátlan támadás nem érte el a történelmi esemény szintjét. De annak módja, ahogy a »történelem« szót használtam, más volt. Az emberiségnek az évszázadokon át a modernitás felé haladására vonatkozott, amelyet az olyan intézmények jellemeznek, mint a liberális demokrácia és a kapitalizmus".

Fukuyama az ikertornyok összeomlását követően nem kis önbizalommal szögezte le: "Továbbra is igazam van: a modernitás egy nagyon erős tehervonat, amelyet nem siklatnak ki a közelmúlt eseményei, legyenek azok bármily fájdalmasak is".

A világ folyamatai nyilvánvalóan Nyugaton sem csak Huntington és Fukuyama felfogásában értelmezhetők, ám a hangzatos "civilizációk összecsapása" és a "történelem vége" elmélet - legalábbis a politikai közbeszéd média-szintjén - minden egyéb rendszerteória hatását elhomályosítja. Így a kétpólusú világ két klasszikus globálstratégájáét, Henry Kissingerét és Zbygniew Brzezinskiét is, akik kitartanak amellett, hogy a sakkjátszmát a többpólusú rendszerben a nagyhatalmi érdekek és nem a kulturális-érzelmi kötődések határozzák meg.

Nyugaton mindamellett általánossá vált az a meggyőződés, hogy a kommunizmus összeomlása óta a polgári demokráciákra a legnagyobb veszélyt az muzulmán fundamentalizmus jelenti, ezért meg kell tanulni kezelni a politikai iszlámot. Mint azt Rostoványi Zsolt professzor állítja: "nem háborúkra kellene koncentrálni, hanem az iszlám világ Nyugattól lemaradt régióit kellene bevonni a világgazdaság vérkeringésébe". Vagyis programokat kell kidolgozni a szegénység és a tudatlanság visszaszorítására, s hogy az iszlám világon belül támogatni kell haladó és mérsékelt erőket. Végső esetben akár a tradicionalistákat is a fundamentalista radikálisokkal szemben.

A remény, hogy van esély a párbeszédre és együttműködésre abból a nyugati racionalitásból táplálkozik, hogy a negyedszázados iráni teokrácia, a tálibok középkori rémuralma és az algériai fundamentalisták vérengzései a muzulmán világban élőknek is bebizonyították, hogy a múltba irányuló időutazás zsákutca.

A kérdésben, persze, megszólalt Francis Fukuyama is, aki természetesen nem kerül-hette meg, hogy idézze legnevesebb kihívóját. "A Huntington úr által felvetett központi kérdés az, hogy a modernitás intézményei vajon csak Nyugaton fognak működni, avagy van valami általánosabb vonzerejük is, amely lehetővé teszi bejutásukat a nem nyugati társadalmakba is. Szerintem van. Ennek bizonyítéka az a haladás, amelyet a demokrácia és a szabad piac tett meg az olyan régiókban, mint Kelet-Ázsia, Latin-Amerika, az ortodox Európa és Dél-Ázsia. Ennek bizonyítékául szolgál az a sokmillió harmadik világbeli bevándorló, akik minden évben a lábukkal szavaznak, hogy nyugati társadalmakban éljenek és végül a nyugati értékrendhez asszimilálódjanak." Fukuyama egyedül a fundamentalista iszlám befolyásolhatóságával szemben szkeptikus.

Felvetésének, vagyis a "lábbal szavazás"-nak azonban van egy másik oldala is: az, hogy a nyugati világnak, s különösen Európának a nemzetközi téren való egymás mellett élésen túl szembe kell néznie azzal, hogy a migrációs folyamatok következtében belülről is óriási civilizációs nyomás nehezedik rá.

Az unióban már ma legalább 15 millió muzulmán él, de elöregedő és fogyatkozó lakosságú kontinensünk további külső munkaerő-utánpótlásra szorul.

A bevándorlók túlnyomó része, persze, megpróbál alkalmazkodni a többségi társadalomhoz, amelynek lassan enyhülő, gyakran szélsőségekkel fűszerezett idegenkedése azonban megnehezíti a beilleszkedésüket. A terroristák világháborújának kirobbanása nyomán végzett felmérések sora bizonyítja, hogy a nyugati muzulmánok második-harmadik generációból sokan már meg sem kísérlik a reménytelennek tartott asszimilációt, mi több: ha kevesen is, de akadnak olyanok, akik meghallották a dzsihádisták szirénhangját, s készek az általuk bűnösnek tartott rend elpusztítására.

"Krisztusom! Nem értitek, hogy az Oszama bin Ladenek felhatalmazva érzik magukat, hogy megöljenek benneteket és gyermekeiteket, amiért bort vagy sört isztok, amiért nem viseltek hosszú szakállt vagy csadort, amiért színházba vagy moziba jártok, amiért zenét hallgattok, vagy egy dalocskát dúdoltok, amiért diszkóban vagy otthonotokban táncoltok, amiért tévét néztek, amiért miniszoknyát vagy rövidnadrágot viseltek, amiért a tengerparton vagy a strandon meztelenek vagy csaknem meztelenek vagytok , s amiért akkor, ott és azzal keféltek, akivel akartok?" - kiáltotta kétségbeesetten Oriana Fallaci, aki egyenesen Eurábiának bélyegezte az általa túlságosan engedékenynek, vaknak tartott Óvilágot.

A fallaciáda, persze tekinthető szélsőjobboldali kiáltványnak, ám a benne felvetett probléma, vagyis az, hogy a Nyugatnak, vívmányainak mindenkire való kiterjesztése mellett, meg kell védenie saját identitását, valamint nehezen felépített demokratikus berendezkedését és intézményrendszerét. Ezt nyíltan és határozottan, de csak a saját jogállamisága teljes tiszteletben tartása közepette kell megtennie. A feladat nem könnyű, hisz egy amerikai bíró épp a héten nyilvánította alkotmányellenesnek a belbiztonsági ún. Hazafi Törvény (Patriot Act) azon rendelkezéseit, amelyek a terrorizmus elleni harc érdekében lehetővé teszik az állampolgárok telefonbeszélgetéseinek és elektronikus üzenetváltásának megfigyelését.

És persze, a fennálló nemzetközi jogrend keretei között, amelyben - mint arra Kofi Annan ENSZ-főtitkár ismételten figyelmeztetett - büntetőakciókat indítani egyoldalúan nem, csak a Biztonsági Tanács felhatalmazásával lehet. A Nyugatnak amellett, hogy a muzulmán világban kimazsolázza támogatni való partnereit, a saját érdekében törekednie kell az olyan konfliktushelyzetek felszámolására, amelyek futószalagon termelik a gyilkolni kész elkeseredetteket.

Az iszlám radikalizmus szellemét - paradox módon - a Nyugat maga szabadította a világra, amikor annak idején Afganisztánban támogatta a szovjet megszállás elleni dzsihádot. Most ezt a szellemet a Nyugatnak vissza kellene zárnia a palackba ahhoz, hogy a "terrorizmus elleni harc" ne szélesedjen ki a "civilizációk" valódi összecsapásává. Hogy Huntingtonnak tényleg ne legyen igaza.