A lassú és mindenre kiterjedő pusztulást gyors, de korlátozottan érvényesülő pusztítás követte. Ez előcsalogatta azokat, akik már nem nézhették tovább szótlanul az épületek eltűnését. Ezt onnan lehet tudni, hogy ők mondják: "Nem nézzük szótlanul tovább, hogy sorra bontják a régi pesti zsidónegyed házait - szól az Óvás! nevű civil szervezet fölhívása. - (...) Állampolgári jogon kezdeményezzük az esztelen rombolás azonnali leállítását... Úgy tűnik, hogy a főpolgármester támogatja törekvésünket..." Tényleg? És ez miért most derült ki? Miért nem akkor, mikor a promenádbizottság élén éppen a Madách sétány megvalósulása érdekében tett-vett, vagy később, mikor rendre támogatásáról biztosította a Belső-Erzsébetvárosra vonatkozó elképzeléseket? "...És a minisztérium sem zárkózik el tőlünk" - folytatódik a szöveg.

A tiltakozók aláereszkedtek Budáról megcsodálni e fura rezervátumot, sajtót tájékoztattak, városszerkezeti katasztrófát emlegettek, beadványokat fogalmaztak. És tényleg. A Kulturális Örökségvédelmi Hivatal ideiglenesen védetté nyilvánította a területet, és hozzálátott mintegy hetven épület műemlékké nyilvánításához. A fővárosi korifeusok is hallattak néhány egyetértő hümmögést. Az újságírók rokonszenveztek, a szaktekintélyek támogattak. Úgy tűnik, sikerül a területet a maga érintetlenségében megőrizni.

Az érinthetetlenség azonban a nyomor konzerválását is jelenti. Szemben néhány rózsaszínű beszámoló állításaival, a gondtalan, ideális aranykor errefelé nem létezett soha.

"�vezessék be végre a levegőt, a tisztaságot, a napfényt ebbe az elhanyagolt, összeomlott falakkal tűzdelt, poloskavárakkal megrakott gettóba�" - fakadt ki a húszas évek végén egy pesti hírlapíró, és véleményével nem állt egyedül. Ahogy a szűk térben összetorlódtak az értékek, úgy tolultak egymásra az épületek, az emberek, az életek, a problémák, a bajok. A tágas polgárlakások mögött a gangok és hátsó lépcsőházak dzsumbujában, ahol a körfolyosókat nemegyszer három méter választja el egymástól, rútabb arcát mutatja a világ. Kis telek, nagy haszon. Minden talpalatnyi földet beépíteni. Minden négyzetcentiméterből pénzt facsarni. Emiatt ma az erzsébetvárosi lakások közel hetven százaléka rosszul világított belső udvarokra néz. Hetvenszázaléknyi emelkedő villanyszámla vagy hetvenszázaléknyi növekvő depresszió. Ugyanaz az üzleti szemlélet, amit a tiltakozók ma nem győznek kárhoztatni, építette föl ezt a negyedet, alakította ki arculatát. Létrejött Európa legsűrűbben lakott, zöldterülettel alig rendelkező települése, illetve településrésze. No persze, ez nem mindenkinek gond.

"Miért nem értik meg, hogy vannak sűrű, történeti beépítések, városi csomópontok, ahol kevés a zöld, de vannak olyanok is, akiket ez nem zavar. Ha zöldbe vágynak, elsétálnak a Városligetbe. Gyerekeknek ott a Klauzál téri játszótér" - hangzik a tiltakozási hullám legfölháborítóbb mondata. (Martinkó József: Ki állítja meg Arturo Ui-t, Élet és Irodalom, 2004. február 20.)

Az önkormányzat illetékesei és a befektetők hajlamosak ugyan elfeledkezni az esztétikáról, a kulturális kincsekről, a protestálók viszont arról az apróságról, hogy itt emberek élnek. Emberek, akik nem kihalt romvárost szeretnének maguk körül, hanem egészségesebb, komfortosabb környezetet. Napfényt és levegőt.

S bár e törekvést az Óvás! egyesület sem ellenzi, megvalósításának módjával mindeddig adós maradt. Az "állam, aggyá' pénzt, de rögtön!" jelmondat nekem például - aki az egyesület tagjaival ellentétben a szóban forgó helyen élek -, tetszik, de kérdés, hogy tetszik-e a Tisztviselő-telepen, a szinte teljesen tönkretett Wekerlén, a bájos és európai viszonylatban is egyedülálló gázgyári lakótelepen, a megmaradt régi Óbudán élőknek. Ráadásul az államnak nemhogy a fönt sorolt és a terjedelmi okokból nem is említett helyek rekonstrukciójára nincs elég pénze, de Belső-Erzsébetváros fölújítása önmagában is fölfalná a teljes költségvetést. Példának elég - mert nincs is más példa - a rehabilitált 15-ös tömb esete. A Kazinczy utca, Dob utca, Klauzál tér, Wesselényi utca közti részt állami pénzekből rendbe tették, kicsinosították, bontottak (juj!), építettek, csak befejezni nem fejezték be a rehabilitációt, ugyanis a pénz - miután eszméletlen összegeket költöttek el - elfogyott.

Jogosabb a másik fölvetés: miért nem lehetett megtartani a külső homlokzatot? Tényleg, miért? De ezt - bár utolsó leszek, aki megvédi a VII. kerületi önkormányzatot - nem kellene a helyi vezetők jócskán túlterhelt számlájára írni, hiába állítja a házvédők között fölbukkanó szociológus, hogy a kivezető út a kerületi kiskirályságok túlhatalmának megnyirbálása, az egységes igazgatási rendszer bevezetése lenne. (A Kálvin térnek a kegyelemdöfést megadó üveghegyet ki zsűrizte? Csak nem a Fővárosi Tervtanács? Csak nem? Csak de.) Budapest-szerte emelik azokat a házakat, amelyek képtelenek illeszkedni akár új, akár régi környezetükbe. Jól mutatja ezt a foghíjtelkek beépítése. Ahol időtlen idők óta nem állt épület, ahol nem volt mit megtartani, ahol lehetett volna újat, modernet, meglepőt, a környékkel mégis harmonizálót teremteni - s ahol mégis sikerült a szokványos ocsmányságokat fölhúzni. Ezeket magyar diplomával rendelkező magyar építészek eszkábálták. A szépérzék és a fantázia nem szabályozások függvénye.

A város: elevenség, és ha beteg, tilalmakkal gyógyítani nem lehet. Erzsébetváros súlyos nyavalyákkal küszködik, a műemléki védettség, az ilyen-olyan tiltás a lélegeztetőgépre kapcsoláshoz sem elegendő, ahhoz meg pláne nem, hogy magához térjen a klinikai halál állapotából. Ahhoz tőke kell.

Elmúlt éveink egyik dermesztő kényszerképzete szerint az üzlet szükségszerűen rombol, míg az állam néha óvólag közbeavatkozik. Pedig tudjuk, hogy civilizációnk nem egy jeles produktuma haszonszerzési céllal született. Az üzlet és az államélet egyaránt emberi tevékenység. Miért járna el az ember bölcsebben az egyik, és miért károsabban a másik esetben? Nem a nyereségvággyal van baj, hanem az időtartammal. Helyrajzi számaink megannyi kifosztható szpáhibirtokot jelölnek. A befektető azonnal profithoz akar jutni, és pillanatnyi gondokat kíván orvosolni a közhatalom. S ha valami csoda folytán sikerül is gyógymódot találnia, akkor sem old meg semmit. Amennyiben a városi lét költségei folyamatosan meghaladják a helyben szokásost, amennyiben a ráfordítások aránytalanul magasak, öljünk bármennyit is a rehabilitációba, az adott városrész újra elszlömösödik.

Az üzlet nem tervez hosszú távra, de a most tiltakozni indulók sem látnak túl az első kiadós tatarozáson.

Budapestnek jövő kéne. És múlt sem ártana.

A kényszeres sztereotípiák nemcsak az előretekintést zavarják, de a visszanézést is nehezítik. Műroma műrepperek mű-Harlemet énekelnek a Józsefváros néhol kopottan is puccos, néhol falusias világába, lebroadwayezzük a Nagymező utca környékét, és zsidónegyednek nevezzük, ami nem az. Ez a hely, bár a magyar zsidóság története szempontjából kiemelkedően fontos, és örvendetes módon (tökmindegy, hogy ki mit hisz, komolyan gondolom) magánszemélyek és szervezetek újra otthonra leltek itt, mégsem tekinthető zsidónegyednek, ha e fogalmon összefüggő építészeti, kulturális egységet értünk, és példaként a prágai Josefov vagy a krakkói Kazimierz áll előttünk. Sőt, Budapesten egyáltalán nem volt zsidónegyed. Fővárosunkban zsidók, nem zsidók, nem zsidó zsidók és zsidó nem zsidók éltek kibogozhatatlan keveredésben egymás mellett.

Erzsébetváros sem az elkülönülésre, hanem az együttélésre példa. Az összeírások tanúsága szerint még a Király utca alsó szakaszán sem érte el a zsidók aránya a teljes lakosság felét, ezen csak Sztójay Döme náci kegyenckormánya változtatott, mikor is az 1610/1944. M.E. rendelet értelmében az I. számú csendőrkerület területén élő zsidók lakhelyéül ezt a zsebkendőnyi területet jelölte ki. Ezt tán mégse soroljuk haladó hagyományaink közé, inkább nézzük meg a Pekáry-házat a Király és a Csányi utca sarkán: a homlokzaton kackiás bajszú magyar vitézek állnak a hatágú csillagok között, vagy gondoljunk a szintén napilaphírek közé emelkedő Gozsdu-udvarra és a román ortodox imaházára.

Mindegy, ezt csak a pontosság kedvéért mondtam, talán valakit érdekel. Talán valakit egyszerre foglalkoztat a megújulás és a hagyomány. Talán sikerül megbirkózni a nyakunkba szakadó XXI. századdal, miközben a város még az marad, amibe belészerelmesedtünk. Talán meghalljuk a halkuló kiáltásokat, talán nem marad talonban az a néhány használható javaslat. Talán lesz, aki távlatot nyit. Talán, talán�

De a népszerű és rendre újraválasztott főpolgármesterről tizennégy év elteltével sem lehet tudni, mit is akar, s azt hiszem, ez nem az ő szégyene. De hivatalaink nem hagynak új életet lehelni a történelmi belvárosi negyedekbe, viszont szó nélkül tűrik, és tűrjük, hogy akik megtehetik, a külvárosokba vagy az agglomerációba költözzenek, s nap mint nap autóval bumlizzanak be, legföljebb majd lehet tüntetni a szmog miatt. De az építőszakma vérvörösre tapsolja a tenyerét a már emlegetett Kálvin téri zsűrizett óriástükör láttán, mert a tervezőjének, aki építeni ugyan nem szokott, csak szerelni, tanszéke van és tekintélye. De az alternatíva kimunkálásáért felelős nagy ellenzéki erő (jó: a pártom) meg a Kossuth-díjjal és önmagával kitüntetett másik neves épületgépészt, Finta Józsefet kéri föl fővárosi jelenlétének hitelesítésére, így emelve a szocializmus Dunába omló szomorú szállodatömbjeit a konzervatív eszme legújabb kori szimbólumaivá.

A város közben rongálódik, szürkül és enyészik.

Ki beszél itt Erzsébetvárosról?

A szerző az Erzsébetvárosi Önkormányzat képviselője (Fidesz)