Százharminc esztendeje, 1874-ben nyitotta itt a Fiume elődjét, a Delicatesse-t Szabadi Frank Ignác. Ez a különös sorsú ember 1825-ben Pápán született, ott járt iskolába, majd Bécsben mérnöknek tanult, de közben a konzervatóriumba is beiratkozott. Tanulmányait hamar félbehagyta, pár évig Európában és Észak-Afrikában kóborolt. 1848 tavaszán - épp Svájcban járt - a forradalom hírére hazajött, és huszonnégy évesen tüzérfőhadnagyként érte meg a szabadságharc leverését. Ezután apja vendéglőjét vezette szülővárosában, de egyre inkább csak a zene érdekelte.

1863-ban vagy 1864-ben telepedett le Pesten: nyomban "zeneműkedvelő társulatot" és daltársulatot szervezett, de mivel élnie is kellett valamiből, bérbe vette a híres Komlókertet. Zenés mulatóhely volt ez, ahová a népszerű Szabadi Náci magyar bandákat is szerződtetett - nem kis részt vállalva ezáltal az akkor még túlnyomóan német ajkú város magyarosításában -, sőt a policájjal dacolva politikai gyűlésekre is oda-odaadta a vendéglő helyiségeit. Mindezeken túl: van néhány olyan nótája, melyet szinte népdalként éneklünk. Például a Laura-csárdást. Tessék? Hogy életükben nem hallottak még a Laura-csárdásról? És ha azt kérem, dúdolják el Petőfitől, hogy "Befordultam a konyhára, / rágyújtottam a pipára"? Ugye. No, ez a dallam a Szabadi Náci Laura-csárdása. És az ismerős, hogy "Nem loptam én életembe, / csak egy csikót Debrecenbe"? Hát az, hogy "Nagy a feje, búsuljon a ló"?

Rövid élete vége felé, már a Múzeum körúti Delicatesse kávésaként ír egy olyan darabot, ami világsiker lesz. 1877-1878-ban fellángol a magyar-török testvériség eszméje: delegáció érkezik Budapestre, visszahoznak néhány becses Corvinát, kapnak egy szép díszkardot. Nos, erre az alkalomra komponál Frank Ignác egy különös, keleties zeneművet "Plevna - magyar-török induló" címmel. Massenet, a nagy francia zeneszerző 1879-ben Liszt Ferenc meghívására Pesten jár. Meghallja ezt az érdekes, romantikus muzsikát, s annyira megtetszik neki, hogy feldolgozza nagyzenekarra.

Azután a Delicatesse tönkrement, a volt világvándor tüzérfőhadnagy, kávés és nótaszerző egy váratlan fordulattal szerzetesi csuhát ölt, a máriabesnyői ferences rendházból mosolyog még egy kicsit a világ hívságain.

A kávéház helyén pár évig postahivatal működik, majd a helyiséget 1888-ban Steuer Sándor veszi bérbe, Fiume névre kereszteli, és ezzel felvirrad egy új aranykor.

A Fiume karrierje kiadós átépítéssel kezdődik, amely hónapokig beszédtémát ad a környék kispolgárainak. Balla Vilmos krónikája szerint az oszlopokkal tagolt, tágas helyiségnek tizenöt ablaka néz farkasszemet a vetélytársakkal - magyarán a ház teljes földszintjét elfoglalja. Forradalmian modern a világítás: a régi gázlámpák helyett "teljesen ujszerü hálós izzó testeket alkalmaznak, amelyek nem terjesztenek meleget, és egyenletesebben világitanak" -, sőt "még ventilláció is lesz".

Három biliárdasztal, rengeteg újság (még görög nyelvű is akad köztük!); Steuer átcsábítja a Kerepesi (Rákóczi) útról, Weingruber közkedvelt főpincérét, Mukit.

"Mukinak, aki később országos hirnévre tett szert, már az első hetekben néhány száz folyószámlából való főkönyv lapult a zsebében, amiben »felirta« a ki nem fizetett cecheket. E kontokorrensek egy része soha ki nem egyenlitődött, de azért jól járt a főur, mert a havi vagy negyedévi fizetésnél ezek a nem rendes emberek nem rendes, hanem fejedelmi borravalót adtak" - tudósít Balla.

Az üzlet mégsem ment jól: Steuer már fontolgatta, hogy inkább máshol próbálkozik. De egy téli estén becsődült egy csomó fiatal író és újságíró: Tóth Béla, Rákosi Viktor és barátaik. Úgy befészkelték magukat, hogy szegény Steuer hiába próbálta őket távozásra ösztökélni, sőt a végén Sipulusz (Rákosi Viktor) a kávéház kulcsát kivágta a hóra. Ettől kezdve volt megint Budapestnek éjjel-nappal nyitva tartó kávéháza.