A betegség bárkit elérhet, s mivel így beteg mindenki lehet, a "mindenkit" jelentő népesség érdekeinek képviseletére és érvényesítésére legfeljebb a mindenkit képviselni hivatott parlament lenne az illetékes. Az persze nem baj, ha érdekeinkért más is tesz valamit, de a patikusok esetében világosabban látnánk, ha érdekszervezetük inkább csak a patikusok érdekét képviselné. Ez önmagában tisztességes és jogos.

Az elmúlt tíz évben Magyarországon a patikák szebbek lettek, és a patikusok udvariasabbak és segítőkészebbek, mint régen. Ez a szépülés, jobbulás bizonyára sok pénzbe kerül, és a gyógyszerészek is több jövedelemre jogosultak, mint aki gyufát vagy sót árul. A patikák érdekképviselete demokratikus és piaci viszonyok között a lehető legtermészetesebb. Vitatható ugyan, de ebbe még talán az is belefér, hogy a patikusok igyekeznek védeni hagyományos monopolhelyzetüket, vagyis berzenkednek az ellen, hogy például egyszerű fájdalomcsillapítókat akár egy benzinkútnál is meg lehessen vásárolni. De amikor a patikusok érdekképviselői úgy lépnek föl a központi állam gyógyszerár-emelkedést mérséklő igyekezetével szemben, hogy közben a betegek érdekeiről papolnak - nos, az fölöttébb gyanús.

Gyanús, mert a betegeknek nem érdekük a gyógyszerek rohamos áremelkedése (persze akkor sem, ha az áremelkedés egy részét a központi költségvetés állja a "betegek" adójából). És azért is gyanús, mert ha egy kereskedésben érdekelt szervezet az áremelkedést pártolja, abból nehéz a vevők hasznára következtetni. Halljuk persze a nyakatekert érveléseket, de azokkal épp az a baj, hogy álságosak, mert nem a patikusok, hanem a betegek érdekeit emlegetik. Eleve baj van azzal a kijelentéssel is, amit valami szabadpiaci ideologikum alapján mondogatnak a patikusok reprezentánsai, hogy ugyanis "amíg az állam nem avatkozott be, addig rendben mentek a dolgok". Egyrészt a dolgok sose mentek nagyon rendben, másrészt pedig a céhszabályok megszűnése óta a modern állam mindig is szabályozta valamiképpen a patikaszerek kereskedelmét - éppen, mert nem gyufáról vagy sóról van szó.

Szeretném persze még a látszatát is elkerülni annak, hogy én átlátom a nem létező egészségügyi reform néhanapján fölemlegetett és egymással vitatkozó koncepcióit vagy akár csak annak részeként a gyógyszerárképzés konfliktusait. Az azonban valószínűnek tetszik, hogy piaci körülmények közt az iparilag gyártott orvosságok ára inkább a transznacionális gyógyszergyártóktól függ, nem pedig az államtól. Talán a gyógyszertárak és a patikusok jóléte is ennek, nem pedig az államnak van kiszolgáltatva. Hogy nem velük vitatkoznak a patikusok? Föltehetően azért, mert ezt az utat esélytelenebbnek tartják, lévén a globalizált gyógyszeripar erősebb, mint a magyar állam.

Nemrégiben jelent meg egy amerikai orvosnő közleménye a New York Review of Booksban. Nem akárkiről van szó. Marcia Angell a Harvard Egyetem orvosi fakultásán tanít, s előzőleg a New England Medical Journal főszerkesztője volt. Vannak információi. Többek között azt írja, hogy az amerikai gyógyszeripar már húsz év óta meghökkentően magas profitot söpör be, ami évente 18% fölött van. A tanulmány szerint szó sincs szabadpiaci viszonyokról. Ronald Reagan elnöksége óta egy kötegnyi amerikai törvény monopolhelyzetet alakított ki a nagy gyógyszergyártó cégeknek. Az agyonreklámozott márkájú gyógyszerek többségében semmiféle új vagy jobb hatóanyag nincs, az ismert gyógyszerekhez képest. A szerző meg is nevez néhány márkát, amely ugyanazt a hatóanyagot tartalmazza, de melyek jogvédett gyártását és kizárólagos forgalmazási jogát a nagy gyógyszergyárak által fizetett lobbik és jogászok légiója nyolcról tizennégy évre terjesztette ki. Pedig, ha lejár egy ilyen patikaszer védettsége, s bárki gyárthatja, akkor a gyógyszer ára mindjárt vagy ötödére csökken. A gyógyszergyárak viszont valóságos "marketingüzemek". Ezek a mamutcégek bevételeik több mint 30%-át költik a portékáikat felvevő piac meggyúrására. A cégek vezetőinek - futja a profitból - évi 40-70 millió dollár a bérük, ugyanekkora részvényvásárlási opcióval. Jut az egyetemek és a kutatók, az újságírók, a politikusok, az orvosok - és persze a patikusok együttműködésének megvásárlására is bőven. Marcia Angell kitér arra a gyakran hangoztatott vélekedésre, hogy a patikaszerek a gyógyszerkutatás miatt drágák. Erre jóval kevesebbet költenek a gyártók, mint a receptfölíró orvosok és a kényszerűen fizető betegek megdolgozására. Szóval se különösebb innováció, se szabadpiac.

Amikor nálunk tavasz tájt a kormány vakmerően befagyasztotta a gyógyszerek árát, egyes kormánypolitikusok félénken utaltak arra, hogy a gyógyszeriparosoknak mérsékeltebb áremelkedés mellett is meglenne a bőséges profitjuk, ha egy csöppel kevesebbet költenének marketingre. Volt is nagy felhördülés a szabadpiac evangélistái részéről. Ez persze ráolvasással nem megy. Csak politikai erő képviselte társadalmi támogatással. Úgy tűnik, legalább európai méretű szándék és politikai erő lenne csak képes maga mellé fölsorakoztatni a gyógyszerárak drámai emelkedése miatt egyre nagyobb terhet már nem szívesen vállaló munkáltató- és biztosítószervezeteket is. A Magyar Köztársaság szerény tényező e folyamatban. Hát még a hazai patikusok érdekképviselete!

Így tekintve akár meg is érthetjük az álságos beszéd okát.