Hogy miért pont a Bencét akarta mindig hazavinni a másik Bence, vagyis Benedek, hogy miképpen alakul ki a barátság olyan gyerekek között, akik a tudomány és a látszat szerint nem képesek a "normális" emberek közötti kapcsolatok, nemhogy barátságok kialakítására, senki nem tudta. Miért fogdossa, ölelgeti, ráncigálja az anyja kocsija felé miközben a könyvek szerint nemcsak a test-, de még a szemkontaktust is kerülik, ez a nagy rejtély. A gyerekek ezt mindig jobban tudják, főleg, ha ennyire mások. Megvan a jelbeszéd, működnek az ősi, nem tanult kódok és miközben a szülők és orvosok konzíliumot tartanak, hogy mi a baja a gyereknek, ő csak egyszerűen gyerek - nem tudja, hogy baja van.

Benedek mindig a kisgyerekeket kedvelte, talán az volt a mérce, hogy nála alkatilag kisebbek legyenek, pátyolgatni lehessen őket. Miután pedig ezt a (tűrés)határt túllépték szinte megszűntek létezni számára. Mindig volt egy kedvenc kisgyerek a baráti körben és akkor az aktuális, a későbbiekben egyre gyakrabban több testrészétől is már megszabadított babáit, mert Benedek fiú létére imádott babázni, erről a kisbarátról, vagy barátnőről nevezte el. Blanka baba, Kristóf baba, Zsigmond baba, Toncsi baba... Bence baba nem volt, őt csak mindig haza akarta vinni az alapítványi foglalkozás után. Ez soha nem történt meg, pedig érdekes lett volna tudni, hogy mit is kezdenének egymással, amikor nem az ovi vagy az alapítvány napirendje szerint zajlik életük. Annál is inkább, mert Benedeknek eleve ott volt, ha már mindenképp ajnározni akart valakit, Marci, az ikertestvére, igaz ő nem kisebb, sőt nagyobb is egy kicsit nála, de legalább annyira, mint a kis Bence rászorul a figyelemre, igaz, egyáltalán nem igényli, legalábbis nem Benedek lendületes stílusában, amitől nem alaptalanul félt.

- Nem visszük haza a Bencét, inkább arra figyelj, hogy te hazakerülj, mert mindjárt itt hagylak, ha nem jössz - mondta nevetve, de az esti programtól már előre fáradtan Benedek mamája. Benedek persze szokásos csökönyösségével kitartott álláspontja mellett és húzta-vonta maga után vézna kis társát, aki nem volt abban az állapotban, hogy ebben a kérdésben véleményt nyilvánítson. Nem derült ki, hogy örül neki vagy riasztja ez a kitüntető, bár kicsit, túláradó figyelem. Benedek mamája fogyó türelemmel magyarázta, hogy Bencét nem ők, hanem a papája fogja hazavinni.

A csoportban Bence apukája az egyik legpapább papa volt. Reggel vitte Bencét oviba és saját maga megreggeliztette, mert tudta, hogy az nem könnyű, és esetleg az óvó néniknek nem lesz elég türelmük. Utána az alapítvány hetente egyszer, délután pedig újra be a városba és a küzdelem haza. Egy percre sem elengedni a kisfiút, nehogy valami baja essen, minden percben az aggodalom, az akarás, hogy ez menjen, és a kétségbeesés. Ölelés, féltés, szeretet, könnyek valahol mélyen a szemben, rejtve, a bosszankodás, rászólás, düh és tehetetlenség érzése az állandóan összetörő, leszakadó, tönkremenő tárgyak, lakás és környezet, egy félresiklott élet miatt, a bűntudat a bosszúság okán a magatehetetlen gyerekkel szemben, és ölelés, féltés... Ezekkel a harcokkal az arcuk ráncaiban, a pillantásuk fáradtságában nézték egymást a szülők, amint sorra jöttek a gyerekekért és magukhoz vonva őket gépiesen indultak haza az esti feladatok felé. Benedek közben beült a gyerekülésébe és dölyfösen nézett ki az autó ablakán: Ha nem, hát nem, nem visszük haza Bencét, marad az ikertesó, de ővele nem lehet játszani. Bencét pedig erősen, védelmezőn tartotta, ahogy elindult vele az utcán a papája.

Bánatkő, találó cím egy olyan könyvnek, amely azoknak a szülőknek szól, akik tartósan beteg, egész életében segítségre szoruló gyereket nevelnek. Ez az a kő, ami mindennél nehezebb, soha nem lehet letenni, ha pedig mégis földet ér, biztosak lehetnek benne, hogy alatta vannak. Amikor először szembesülnek vele, azt hiszik, hogy a világ minden energiájával rendelkeznek, és bármi jöhet, minden akadályt leküzdenek, mindennel szembeszállnak ezen a nehéz úton. Felnevelik, védelmezik, mindent megadnak neki, és ha kell, mert önálló életre nem képes, öregkorukig egy háztartásban gondozzák még felnőttként is gyermeküket. Igen, a szülőkben is működik egy elementáris ősi kód, amely nem ismer lehetetlent, legyőz (szinte) mindent. És erre az elszántságra szükségük is van, különösen egy kevéssé toleráns, önző, igénytelen. Csak egyre nincsenek felkészülve, hogy itt legyőzni egy látszólag gyenge, kiszolgáltatott, beteg gyereket, a saját gyereküket kell, valamit, ami benne lakozik és tör-zúz. Tárgyakat, életeket és ami a legfájdalmasabb, önmagát pusztítja el. Kitépi a konnektort a falból és megrázza az áram, kiesik az ablakon, átrohan a forgalmas utcán, beugrik a vízbe... Régen azt mondták, hogy megszállta az ördög, és papot, ördögűzőt hívtak, hogy távolítsa el. Ez a jó szándékú beavatkozás persze néha az életet is elűzte szegény párákból. Még nem hallottak ugyanis az autizmusról, Asperger-szindrómáról, hiperaktivitásról, értelmi fogyatékosságról, anyagcserezavarokról és más, még ma sem definiált tartós fejlődési rendellenességről. Maradt az ördögűzés. De ez régen volt, ma már felkészült orvosok, barátságos hangulatú kórházak, szeretettel teli gyerekotthonok biztosítják az emberhez méltó gondoskodást, ápolók és áldozatkész szakemberek hada nyüzsög a család körül, hogy segítsen.

Vagy mégsem?

Bence egy idő után nem jött sem az oviba, sem az alapítványi foglalkozásra. Keveset lehetett róla hallani. Ha Benedeket megkérdezték, hogy hol van a kis barátja ő valahova messze elnézve, mintha látná, szótagolta: intézetben. Meg is látogatta Bencét a gyerekotthonban, de Benedek ott nem volt olyan szertelen, félt, hogy esetleg ott kell maradnia. Mit nem tenne meg egy szülő, hogy ne legyen beteg a gyereke? De hol vannak a határai az akaratnak? Elfogadhatatlan, hogy nem megy tovább, nem lehet a gyerekünkkel együtt élni, de Bence győzött, a Bencék győznek, az ő sérült, belső kódjuk bizonyul erősebbnek, ahogy már sok más esetben, végül megtörve a felnőtt embereket. Az intézetben, vagyis a súlyosan fogyatékosok állami gyerekotthonában, ahova esetleg nem jutott el a jóléti társadalom híre (sem), eleinte nehéz volt, évekig egyre rosszabb, de az utóbbi időben a kis Bence sokat fejlődött, már nem kellettek a kényszerítő eszközök, a sok nyugtató és egyéb gyógyszer, kimehetett az udvarra is játszani. Továbbra is gyenge volt, fogni kellett, rohamai voltak, de nem kellett folyton rettegni, hogy mi jöhet a következő pillanatban. Az otthonba pedig, lévén Budán, bármikor be lehetett Bencéhez menni, megölelni, sétálni vinni, és újra volt remény, hogy a kisfiú jobban érzi magát.

Pár hete azonban egy késő esti órán telefonáltak a rendőrségről (nem az otthonból!), hogy Bencét nem találják, de "nagy erőkkel" keresik. Bence, miután feltehetően kiment a gondatlanul nyitva hagyott és a gondozók által nem figyelt kapun, eközben elveszve botladozott a tétényi utcákon. A járókelők talán utána is fordultak, esetleg kérdeztek valamit, amire ő nem reagált. Talán még a szemkontaktust is kerülte. Nem beszélt, nem tudta elmondani, hogyan hívják és hol lakik, csak ment, ment. A rendőrséget, mentőket senki nem értesítette. Egyre fáradtabban lépdelt az idei, első igazán meleg nyári napon, és amikor meglátta a nagy vizet már nagyon szomjas volt. Egy néni rászólt, hogy ne igyon belőle, mert a Duna koszos. Bence ivott, majd botladozott a vízben, amelynek partján a papával szokott sétálni. De most a papa nem tudott jönni, nem tudta, hol keresse. Azt sem, hogy keresnie kell. Talán, ha napközben, mikor észrevették, a gyerekotthon vezetői őket is értesítik, és a szülők nem éjszaka, a rendőröktől tudják meg (valószínűleg akkor már későn) ... Néhány nap múlva a horgászok húzták ki a kis törékeny testet a vízből.