Ha ez a jelentés a gyámhivatal által adott információk alapján készült, akkor biztosan nem ad pontos képet arról, hogy - Ádám Péter szavaival élve - "hány apa nem tud élni kapcsolattartási jogával, és hány gyereknek kell apátlanul, félárva sorban felcseperednie" (Ádám Péter: A téboly újratermelése, március 12.).

A gyámhivatalok ugyanis csak azokat a kapcsolattartási ügyeket tartják nyilván, amelyekben a felek hozzájuk fordulnak, tehát a kapcsolattartás szabályozása vagy meglévő jogerős határozat végrehajtása végett eljárást indítanak.

Ezen eljárások egy része már a kezdeti stádiumban megszűnik, mivel a kapcsolattartásra jogosult fél nem tudja bizonyítani a kapcsolattartás elmaradását, minthogy nincs tanúja. Nem egyszerű dolog minden második hétvégére két tanút keríteni, akik szabadidejüket feláldozzák, és vállalják a hatósági procedúrát, sőt még annak lehetőségét is, hogy büntetőeljárás alanyai lesznek, ha a másik fél ellentanúkat állít. Ebben az esetben ugyanis a gyámhivatal elutasítja a végrehajtás iránti kérelmet, és bizonyíték hiányában megszünteti az eljárást azzal, hogy figyelmezteti a feleket: feljelentést tehetnek egymás tanúi ellen a rendőrségen hamis tanúzás miatt. A rendőrség feladata kideríteni, melyik tanú volt a hamis. Ezután a gyámhivatal már tud dönteni az ismételt végrehajtási kérelem ügyében, figyelmen kívül hagyva a hamis tanú állításait.

Amikor a gyámhivatalnál tájékoztatják (legtöbbször telefonos érdeklődésre) a jogosultat, többnyire az apát arról, hogy bizonyítania kell állítását, miszerint a kapcsolattartást az anya akadályozza, és a jogosult végiggondolja: ez azt jelenti, hogy minden elmaradt kapcsolattartásra tanúval kell mennie, sok esetben már nem is készül beadvány. Az anyák a kapcsolattartás akadályozásánál legtöbbször arra hivatkoznak, hogy a gyerek szorong és sír az apával való találkozás előtt, és csak teher neki a kapcsolattartás. Pedig a gyermeknek a kapcsolattartáshoz, az apához való viszonyulása többnyire az anya viselkedésén múlik.

Van olyan gyermek, aki az életéből minden férfit kirekeszt, főleg azokban az esetekben, amikor az anya a férfit hibáztatja - mert ez egyszerűbb - élete csődjéért, s ezt a gyermekbe is beleneveli.

Ezek az anyák többnyire maguk is elvált szülők gyermekei, saját apjukkal nekik sincs kapcsolatuk, általában saját apjuknak sem engedik unokájuk láthatását, viszont rendkívüli módon ragaszkodnak édesanyjukhoz, gyakorta vele élnek, minden problémájukkal hozzá fordulnak, és a férj úgy érzi, az anyóst vette feleségül, aki mindenbe beleszól.

Az anya minden gondjával, bajával a "mamához" fordul, házaséletüket úgy képzeli el, hogy a "mama" állandóan velük van, és észre sem veszi, hogy közben a "mama" ügyesen tönkreteszi az életét, kirekeszti a "papát" (saját férjét is és vejét is) a családból. Leánya pedig, mivel ezt látta példaként, ezt helyesnek is tartja.

Sok anya megpróbálja az "új" férjet az előző férj gyermekének apjává "tenni", a volt férjet pedig kirekeszteni a családból, hisz ő már fölösleges, nem fér bele a "rendes" családmodellbe (egy férfi, egy nő, gyerekek). Az anya ilyenkor saját magából indul ki: mivel neki már nincs szüksége arra a férfira - maximum a tartásdíjára -, úgy gondolja, hogy gyermekének sincs szüksége rá, hisz ott az új, akit ő szeret, míg a régit sok esetben gyűlöli. Csakhogy gyermeke számára az általa gyűlölt férfi az apa, akit senki más nem képes pótolni.

A legtöbb esetben nem kell szakpszichológusnak lenni ahhoz, hogy egyértelművé váljanak az elidegenítési próbálkozások, amikor az anya arra hivatkozik, hogy a gyermek az apjánál mindig szorong, és amikor el akarja vinni, mindig sír. Ezt sok hatóság is elhiszi - mert az esetek többségében igaz is.

Ha azonban közelebbről megvizsgálják az eseményeket, kiderül, hogy a gyermek csak addig sír, amíg az anya is látja. Igyekszik megfelelni az anya elvárásának, miszerint nem szeretheti az apát, mert akkor anya "szomorú lesz" vagy egyéb lelki megtorlást alkalmaz.

Amint a gyermek kikerül az anya látóköréből, megszűnik a szorongás, a sírás, s amikor a gyermeket az apja visszaviszi, újra kezdődik a cirkusz: "nem is volt olyan jó nálad", és a gyermek újra sír. Amikor a gyermekről kiderül, hogy boldogan menne az apával, az anya sokszor látványos búcsúzkodásba kezd, aminek kizárólag az a célja, hogy a gyermek rádöbbenjen, most elviszik, nem lehet a szeretett szülővel, aki eddig is gondozta.

Az ilyen anya észre sem veszi, hogy miközben a gyermek érdekeire hivatkozik, ő teszi tönkre gyermekét, miatta szorong a gyermek. Fél a kikérdezésektől, amelyekből kiderülhet, hogy ő "jól merte érezni magát az apánál", fél, hogy elveszíti anyja szeretetét, hisz érzi, hogy az gyűlöli az apát, akit ő szeret.

Amikor a kapcsolattartási napokon az anya mindig szomorú, rosszkedvű, ez nyilvánvalóan az általa gondozott gyermekben is ellenállást vált ki az apával szemben. Ha örömmel venné, hogy gyermeke az apjával lehet, ha megfelelően készítené fel gyermekét a találkozásra, akkor ez nem következhetne be.

Néha már ez a gyűlöletkisugárzás is elég ahhoz, hogy a gyermekben ellenérzéseket váltson ki az apával szemben. (Később ez sokszor a visszájára fordul, és a gyermek lekezelően kezd beszélni az anyával, majd ellene vagy mindkét szülő ellen fordul, mikor rájön, hogy anyja becsapta - az apja nem olyan, amilyennek mutatta -, viszont az apjával meg nem alakult ki kapcsolata, számára idegen.)

És ez az ellenérzés csak növekszik, ha az apa végrehajtási kérelmeinek következtében az anyát a hatóságok megbírságolják, vagy karhatalmi eszközökkel kell végrehajtani a kapcsolattartást. Az anya ilyenkor az apa bosszújára hivatkozik a gyermeknél. Nyilvánvalóan az a szülő veszélyezteti a gyermeket, aki miatt ezeket az intézkedéseket alkalmazni kellett, így akár indokot adhat arra is, hogy emiatt induljon ellene eljárás kiskorú veszélyeztetése miatt. Csakhogy a gondozó szülő nem azt fogja mondani gyermekének, hogy mivel el akartalak tiltani az apádtól, és ezzel veszélyeztettelek, megbírságoltak, vagy rendőrök jöttek ki, hogy végre betartsam a jogszabályokat, hanem azt mondja, hogy "apa elvitet téged a rendőr bácsikkal", vagy azt, hogy: "azért nem tudom megvenni neked, amit szeretnél, mert apa megbírságoltatott, és erre már nem maradt pénz".

A gyermeknek a másik szülő ellen nevelése szinte kizárólag a nők körében fordul elő. 17 éve dolgozom gyámhatóságon, egyetlen olyan esettel sem találkoztam, amikor az apa akadályozta volna a kapcsolattartást, vagy próbálta volna gyermekét az anya ellen nevelni.

A hatóságoknak nincs könnyű dolguk. Kizárólag a szülők, az ítélőképessége birtokában lévő gyermek és a tanúk által elmondottakra és a szakértői vizsgálatok eredményeire hagyatkozhatnak. Persze egyáltalán nem biztos, hogy az erőteljesen befolyásolt gyermek ítélőképessége birtokában van a kapcsolattartás kérdésében, ezért ennek megítélését - a gyermek meghallgatását - jobb szakértőre bízni.

Ám sajnos láttam már ugyanazon gyermekről, ugyanabban a hónapban készült egymásnak teljes mértékben ellentmondó szakvéleményt is. Amikor az egyik fél kifogásolta, hogy a szakvélemény hamis, a megyei szakértői bizottság elnöke azt válaszolta, csupán "szakértői véleménykülönbségről" van szó. Nem könnyű eldönteni, hogy tényleg szakértői véleménykülönbséggel vagy hamis szakvéleménnyel van-e dolgunk. A hamis szakvélemény adását a Btk. is tiltja, de időnként felröppennek hírek pénzért vásárolt szakvéleményekről. Lehet, hogy nem alaptalanul, csak bizonyíthatatlanul. Ha viszont ilyen nagy véleménykülönbségek lehetnek szakértők között, felmerül a kérdés: áll-e olyan szinten ma a pszichológia tudománya, hogy a szakvélemények egyáltalán használhatók legyenek hatósági döntéseknél.

A hivatal a rendelkezésre álló iratok alapján dönt. Ha szakértői vizsgálat születik egy ügyben, lehetősége van a másik félnek saját költségén másik szakértőt kérni, vagy saját szakértőt igénybe venni.

Amennyiben a két szakvélemény ellentmond egymásnak, a hatóság kirendelhet egy harmadik szakértőt. (Egy szakértői vizsgálat elkészítése körülbelül 60 ezer forintba kerül, de láttam már drágábbat és olcsóbbat is.)

A hatósági ügyintézők nem rendelkeznek pszichológiai szakértelemmel. De nem is fontos, hogy ők rendelkezzenek. Sokkal fontosabb lenne, hogy a kirendelt pszichológus szakértők rendelkezzenek, és a szakvéleményük használható legyen. Olvastam már olyan szakvéleményt, mely annyira "szakmai" volt, hogy legfeljebb egy másik pszichológus értette volna meg. Nem a hatóság feladata eldönteni, hogy tényleges kisajátításról van-e szó, vagy a gyermeknek valóban rossz élményei vannak az apával való találkozásokról. (Ez is előfordulhat, van ilyen tapasztalatom is.)

Ennek megállapítása ugyanis a szakértő feladata (és ez esetben annak kidolgozása is, hogy miként tud az ilyen apa kapcsolatot kialakítani gyermekével, akihez azért ragaszkodik, s ha agresszív, többnyire csak a hatóságokkal szemben az - a tehetetlenség érzése miatt).

A szakértő megállapításait a hatóság kénytelen elfogadni, hisz épp azért rendelte ki, mert pszichológiai kérdésekben nem rendelkezik szakértelemmel. Persze a hatóság eltérhet a szakvéleménytől, de ezt az eltérést meg kell indokolnia. Kirendelhet egy másik szakértőt is - másik 60 ezerért -, de hitetlenségének költségeit nem terhelheti az ügyfelekre, felettesei pedig nem örülnének, ha rendszeresen ilyen költségekbe verné a hivatalt.

Ádám Péternek igaza van: "…A társadalomnak komolyan kellene vennie az apa csak papíron létező kapcsolattartási jogát." Ahhoz viszont, hogy ez a jog ne csak papíron létezzen, szükséges lenne az is, hogy a külföldön bevett gyakorlatnak megfelelő jogokat és hatáskört kapjanak a hazai gyámhivatalok, és a jogszabályokat is meg kellene változtatni kissé.

A szerző jogász