Meghökkent kérdésemre azt válaszolták: "letelt a munkaidő", s magyarázatként még azt is hozzáfűzték, hogy hazafelé menet kínos egyenruhában mutatkozni az utcán. Ez utóbbi érthetőnek tetszett a rendszerváltás forgatagában, az azonban, hogy szolgálat helyett munkának nevezték a laktanyában töltött idejüket, mégiscsak furcsának hatott. Azóta aztán sokszor hallottam ezt így. De nem mindegy-e, milyen szavakat használunk éppen?

Minek minősül az egyenruhában, fegyveresen végzett vízhordás - vagy bármi más expeditőri tevékenység - háborús körülmények között? Az Irakban vizet szállító magyar katonák munkát végeznek vagy szolgálatot teljesítenek? - tehető fel a látszólag hajánál fogva iderángatott kérdés. Mindenesetre egy ilyen feladat elvégzése során egy magyar katona meghalt. Hivatalosan hősnek minősítették. Más vélemények szerint csupán a kedvezőbb pénzkereseti lehetőségek miatt került Irakba, mivel itthon nem talált ilyen jól fizetett munkát.

A szolgálat és a munka szavak igen régiek a magyar nyelvben. Mindkettő szláv eredetű, s alapjában kellemetlen jelentésű. A szolgálat szóban a nem szabad, a szolgarendű jelentés, azaz a szolga búvik meg, a munka pedig eredendően kín, gyötrelem stb. jelentésű. Később új jelentések tapadnak e szavakhoz, s fogalmi értelmükben igencsak megnemesednek. A szolgálat szó, különösen a magyar állami függetlenségért küzdve-küszködve a XIX. században, egyenesen fennköltté lesz. A XX. században pedig számos társadalmi változás hatására a polgárosodás, de a marxi munkaérték-elmélet nyomán is, a munka fogalma a kín és gyötrelem mellé a szellemi és anyagi értéktermelés pozitív jelentését is magába olvasztotta. A munkakerülő és munkátlan embert morálisan is elítélik. Az már csak anekdotába való, miszerint a koros angol lord barátságosan szóba elegyedik saját parkjában egy buzgólkodó munkással, s az megkérdi, mikor megy nyugdíjba. A kérdésre a lord csak annyit válaszol: életemben még egyetlen napot se dolgoztam. Manapság majd mindenki dolgozik, a munkanélküliség pedig szerencsétlenség. A munka mint alkotás vagy csak mint merő tisztesség némileg valóban dicsőséggé és becsületté is lett. De munka-e, amit a katonák csinálnak? Aligha.

Miközben a munka szóban már nem érezzük az eredeti negatív tartalmat, a szolgálatból még kihallatszik a szolga. Ezért is értik félre sokan magyarul a történelmi szolgabírói rangot, hiába magyarázzák rendre nyelvészeink, hogy ez nem a szolgák bírája volt, hanem a nemesi vármegye egyik főtisztviselője. Meg egyébként is, a szolgálat olyan avatag jelentésűnek, kötelmeket sugallónak hat a "teljesítsd ki önmagadat" szlogen korában. "Szluzsba nye druzsba" - mondják oroszul, vagyis a szolgálat az nem barátság. Régebben meg igencsak ismert volt a német fordulat a magyarok körében is: "Weiter dienen und Maul halten", azaz kussolni és tovább szolgálni. Szóval, a szolgálat elavult, mondjunk inkább munkát - érezhetik számosan. Csakhogy, akár békében, akár háborúban, a fegyveres katonai szolgálat - hadd tudálékoskodjak tovább - semmilyen értelemben nem munka, ha azon materiális vagy szellemi értéktermelést értünk. A katonákat éppenséggel arra képezik ki, hogy bizonyos objektumokat és az ellenséges személyeket is hatékonyan tudják elpusztítani. Alkotás, érték? Évtizedekkel ezelőtt persze a politikai gazdaságtan egyetemi szemináriumain nyakatekert vitákat lehetett folytatni arról, hogy produktív dolgozó-e a rendőr. Igen - hangzott a válasz, mert a dolgozók munkaerejének újratermelődéséhez szükséges pihenést és rendet biztosítja, s így közvetve produktív, azaz termelő tevékenységet folytat. Az ilyen régi, idétlen agytornákon talán túljutottunk, de nem a fegyveres, katonai szolgálat különösségének megértésén.

A katonák nem szokványos, magánjogi munkaszerződések alapján tevékenykednek, hanem esküt is tesznek. A katonák, akár sorozottak, akár önkéntesek, arra tesznek esküt, hogy életük kockáztatása árán is végrehajtják a kapott feladatokat. S mindegy, hogy a katona a gyakorlótéren vagy háborús körülmények közt van, ez a vállalás döntő mértékben megkülönbözteti tevékenységét bármiféle munkavégzéstől. Nem mindegy persze, hogy az uralkodóra, valamelyik istenre, a nemzetre, a respublikára, vagy netán egy békés világrendre kell-e esküt tenni - de a katona létét és szemléletét meghatározó eskü tudva-tudatlanul valamiféle szolgálattá avatja azt, amit vállalt.

Ezért persze pénz is jár. Hadkötelezett sorkatonáknak zsebpénz, önkénteseknek pedig megélhetést biztosító keresmény. Egyébként meglehetősen kevés szerte a világon. Patinás brit ezredek toborzó honlapjain évi 20 ezer körüli fontsterlinget ígérnek; ez a bérek alsó kategóriájában van. Nálunk épp most jelentették be, hogy az Afganisztánba indulók havi bruttó 250 ezret kapnak. Miért is? Akár az életért is. No de hát zsoldosok, önként mennek - hangzik sokak szájából. S micsoda megvetés érződik ki e szóból! Közben ki gondol arra, hogy a magasztos nemzeti hadseregek lelke, a hivatásos tiszti és tiszthelyettesi állomány lényegében mindig is valójában zsoldoskatona volt, mert e szolgálatukért pénzzel fizetett az állam. Elhivatottság, családi hagyomány, anyagi kényszer, kalandvágy százféleképpen keveredett ugyan az egyéni sorsokban, de a hadseregek gerincét a modern korban ilyen értelemben mindig is zsoldosok alkották.

Az világos, hogy a harctéri szolgálathoz ész, erő és akarat kívántatik, az már kevésbé, hogy manapság kit, mit és hogyan szolgál e hivatás.