Dr. Merényi Józsefnét azonban ez az egy dolog aligha nyomasztotta. Az ő belépésre jogosító igazolványán egy pelikán volt látható ugyanis, ami - ellentétben az oroszlános felnőtt- és a szarvasos gyermekbérlettel, illetve az alkalmazottak farkassal díszített papírjával - az úgynevezett Tiszteletjegy ismérve volt. 1917-ben, amikor az Állatkert vezetősége az igazolványt kiállította, dr. Merényiné 821.-ként kapta meg az ingyenes belépésre feljogosító passzust. Bár nem tudjuk, hány ilyet állítottak ki abban az évben, biztosak lehetünk, hogy ez igencsak nagy kiváltságnak számított. Különösen, hogy a nyitás utáni években tizenötezernél is többen áldoztak pénzt azért, hogy bérletet váltsanak Európa legkorszerűbb állatkertjébe. Nem csoda, hogy a fényképes igazolványon - melynek portréja középkorú tanítónőfélének mutatja dr. Merényinét - így fogalmazott a kibocsátó: "Visszaélés esetén a jegyet elkobozzuk."

Az újjávarázsolt Állatkert a hatodik szezonját taposta ekkoriban. Szinte csillogtak-villogtak a szépséges pavilonok, a panorámát keresők felkapaszkodhattak a Nagyszikla sétaútján, a gyerekek felülhettek a pónikra, a felnőttek pedig a szelíd elefánt és teve hátán járhatták be az ösvényeket. Télen korcsolyapályát nyitottak, ősztől tavaszig a fővárosi könyvtár kordéja kínálta az olvasnivalót a bérleteseknek. A zenepavilonban katonazene és klasszikus muzsika szólt, a Kisszikla mozgóképszínházában egymás után peregtek a filmtekercsek. Európa-szerte nevezetes volt az állatóvoda és a Pálmaház, amelynek kupolája elegáns kávézót is rejtett.

Állíthatjuk tehát, hogy akkor, 1917-ben a látogatók még pompásan érezték magukat a pesti állatkertben. Az állatoknak azonban már nem ment ennyire jól a soruk. A háború második éve óta már hiánycikknek számítottak a tisztító- és fertőtlenítőszerek, a legalapvetőbb gyógyszerekhez is nehéz volt hozzájutni. A hadba hívott ápolókat és kertészeket helyettesítő feleségeknek egyre nehezebb volt ellátniuk a temérdek állatot. Aztán jött az éhezés: hamarosan hiánycikk lett minden, amit az emberek is meg tudtak enni. Az épületek mögött ezért kukoricát, csicsókát, zöldséget vetettek, aztán igyekeztek rávenni az állatokat, hogy egyék meg a lekaszált pázsitfüvet, sőt felkérték a pesti polgárokat, hogy gyűjtsenek nekik minél több vadgesztenyét. Aránylag még a ragadozók jártak a legjobban - jegyzi meg az Állatkert történetét feldolgozó könyv szerzője -, mert a harctéren legyengült katonalovakat egyenesen a kert vágóhídjára szállították.

Érthető, hogy a vezetőség még az állomány csökkentésére is elszánta magát. A strapabíró, viszonylag jól szaporítható fajok - például bölények, szarvasok - egy-egy példányát felkínálták a boldogabb vidékek vadaskertjeinek, hogy ezzel is megspóroljanak némi takarmányt. A tengeri élőlényeken viszont szinte lehetetlen volt segíteni. A háborús időkben a tengervíz szállítása megoldhatatlan feladatot jelentett, és persze tengeri halat sem lehetett szerezni. Bár egy darabig kísérleteztek azzal, hogy sós csukamájolajba mártott édesvízi hallal csapják be a fókákat, a háború végét egyetlenegy sem érte meg közülük. A tüzelőhiány a Pálmaház állományát tizedelte meg: a különleges rovarfogó növények és a trópusi különlegességek is áldozatul estek a téli hidegnek.

És ha mindez nem lett volna elég, 1917 novemberében az Állatkert közönsége egy igazán kedves, régi barátot is elveszített. Huszonnégy, Budapesten töltött év után, harminchat éves korában elpusztult Jónás, a kert talán leghíresebb lakója, a kedves víziló.

Nem maradt utána más, csak az idétlen április elsejei viccek./p>