A Clinton-adminisztráció a wilsonista idealizmust globális ideológiává gerjesztve, a humanitárius intervencionizmusban lelte meg eszméjét. A kilencvenes évek második felétől, a politikai, gazdasági és katonai fölényét, az erkölcsi fölényre is beváltó Egyesült Államok, ingadozott a nemzetközi intézményeket felhasználó közvetett, informális birodalmiság - liberális birodalom - és a közvetlen, formális birodalom között. A Bush-adminisztráció 2001. szeptember 11-e után végső következményéig vitte a wilsoni idealizmus neoprotestáns ideológiáját, amikor nemcsak megítélte a jó és rossz államokat, hanem fenntartotta magának a jogot arra, hogy egyoldalúan megelőző erőt alkalmazzon a gonosz államok ellenében. Amerika a jó és a szabadság birodalmaként, a világ haladásának letéteményesévé vált. Aki a nemzetet történeti hivatásának teljesítésében belül vagy kívül akadályozza, az a rossz, a gonosz oldalára áll, szembekerül a nemzet, Amerika, a világ haladásának érdekeivel.

Az iraki háborút sokan, sokféle okból ellenzik. A társadalmakban pacifista, izolacionista, antiimperialista és multilateralista érzelmek és ideológiák terjednek. Az amerikai egyközpontú és erőszakos beavatkozásra kész birodalmi világrend nem talált igazi nemzetközi támogatásra. Az iraki "háború utáni háború" nemcsak az amerikai túlterjeszkedés korlátait mutatja meg, hanem az amerikai új világrend lehetetlenségét is. Amit 2002-ben és 2003 tavaszán még mindenki hitt - örömmel vagy fogcsikorgatva -, hogy a világban kizárólag az Egyesült Államok osztja ki a szerepeket; hogy Európa kontinentális nagyhatalmai - Franciaország, Németország - nemhogy a világban, de még Európában is peremre szorulnak; hogy Kína és Oroszország visszakushadnak a sarokba, akár Koszovó idején, mára szertefoszlott. Az iraki háború realista ellenzői, az Egyesült Államokkal szembekerülő európai és ázsiai nagyhatalmak relatív előnyre tettek szert. Világosan kiderült, hogy pozitív akciókra külön-külön, vagy együttvéve sem képesek, de negatív közbelépésre, lassításra, közreműködésük megvonásával való büntetésre alkalmasak.

A koszovói 1999-es intervenció könyörtelenül megmutatta az orosz és a kínai nagyhatalmi realistáknak, hol húzódnak befolyásuk határai, mit érhetnek el az ENSZ Biztonsági Tanácsában vagy a harctereken. Nem hagyott kétséget az amerikai dominancia a franciákban és a németekben sem, minden közvetítést, finomítást lesöpört az amerikai vezetés az asztalról. De nem nagyon tehettek szemrehányásokat, hiszen képességeiket bizonyíthatták a korábbi délszláv háborúkban. Valljuk meg, 2001. szeptember 11-e és az afganisztáni háború megkönnyebbülést hozott a nagyhatalmaknak. Láthatóvá vált a korlátlan hatalmú Egyesült Államok gyengesége. Másrészt, a terrorizmus elleni háborút valamennyien úgy értelmezték, hogy felhatalmazást kaptak a régiójukban nemcsak a terror elleni harcra, hanem régiójuk határainak megvonására és befolyásuk kiterjesztésére. Ezért jelentkezett Európa, Oroszország és Kína olyan lelkesen. Ekkor teremtődött meg az egy globális nagyhatalom unilateralizmusának ernyője alatt a regionális nagyhatalmak unilateralizmusa. Ekkor születik a francia-német-brit kontinentális megállapodás az európai jövőről, ekkor jelenti be rendcsináló igényeit Putyin Oroszországban és a Kaukázusban, ekkor jelentkezik Kína délkelet-ázsiai stabilizátorként. Mindenki a terroristákról beszél, de világhatalmi megállapodásban reménykedik. Új megállapodásban az ENSZ-ben vagy az ENSZ háta mögött, az EU-ban vagy a hivatalos EU mögött.

Ennek a nagyhatalmi unilateralizmusnak könyörtelen ösztönzője, hogy sem Amerika, sem Európa, sem Kína, de még Oroszország sem kíván az évtizedes vagy néhány éves gazdasági prosperitásának eredményein osztozni saját régiójában. Az Egyesült Államok példát mutatott arra, hogy soha nem látott gazdasági virágzásának eredményeiből nem kell "visszaosztani", a gazdasági felzárkóztatás helyett egyszerűbb a gazdasági vagy a katonai erőszak alkalmazása. Az Európai Unió nagyhatalmainak adófizetői hasonló következtetéseket vontak le, csak a katonai erőszak helyett a gazdasági korlátozás mellett döntöttek. Kínában a hatalmi központnak, saját óriás birodalmán belül kell állandóan egyensúlyoznia, hogyan alakítsa az újraelosztást a fejlettebbek és a fejletlenebbek között.

Hamar kiderült, hogy az Egyesült Államok nem kíván osztozni világméretekben. Nem ismeri el a regionális határokat, nem fogadja el a befolyási övezeteket. Ellenkezőleg. Irak, a terrorizmus ürügyén behatol valamennyi hatalom területére. 2002-2003-tól nem az iraki rendszerváltás és nemzetépítés a tét, hanem hogy ki és milyen irányba vezérli az európai folyamatokat: az "új Európa", az atlantista, brit-spanyol-olasz- lengyel vezetésű amerikai Európa győzedelmeskedik, vagy a "régi Európa", a francia-német integracionista Európa. (Jellemző, hogy Amerika a "sértettek" élére áll a legnagyobb befizetőkkel, az EU-t eltartókkal szemben.) Ki vezérli az orosz folyamatokat, ki befolyásolja tartósan a Kaukázus és Közép-Ázsia térségeit? Meddig terjedhet Kína gazdasági növekedése nyersanyag és energiaforrások csökkenésével, amerikai kézben tartásával? Meddig ér Kína befolyása? A rémült és dühös európaiak, a megrendszabályozott oroszok és az ázsiai hallgatag bálványként viselkedő kínaiak a második atlanti válságban, az iraki háború előkészítésekor és lejátszásakor az ENSZ-be, a formális nemzetközi intézményrendszerbe menekültek.

Az amerikai birodalom Irakban megrokkant. Ha bennmarad Irakban, az a baj, ha kivonul, az a baj. Mindkét megoldás vérfürdővel jár. Az iraki nemzetállam fölépíthetetlen, iraki nemzet nincs. Az Irak területén élők nem akarnak, és nem is tudnak egymással együtt élni. Magyarázhatjuk nekik, hogy mennyire jó lenne együtt, fizethetünk vagy öldökölhetünk ennek érdekében - nincs esély. Az egyetlen, ami összetartja őket, az idegenek, az amerikaiak, a fehérek iránti gyűlölet. Nincs érvényes megoldás. Amerika és a nagyhatalmak kénytelenek lesznek együtt új határokat húzni, új mandátumokat adni. Mikor és hogyan, senki se tudja.

Amerika erkölcsi világa beszennyeződött. A terrorizmus elleni küzdelemben nem válhatunk olyanokká, mint a terroristák. Nincs az a jó ügy, amelynek nevében kínozni, ártatlan embereket megalázni és meggyalázni, az ember jogait sérteni szabad. Amerikát Vietnamban nem annyira a vietnamiak, mint az amerikai demokrácia, a tisztesség állította meg. Amerika iraki megállítása az amerikai demokrácia és erkölcs oldaláról még várat magára. Bíznunk kell abban, hogy ez bekövetkezik, hogy a demokrácia elmúlt évtizedei többet jelentenek, mint az elmúlt évek demokráciaellenes, rendpárti megnyilvánulásai.

Az amerikai új világrend kísérlete megrendült. Mi lesz helyette? Az iraki, sőt közel-keleti amerikai hanyatlás viszszahozta a hatalmi térbe az európai és az ázsiai nagyhatalmakat. Az európai választások, az alkotmány és az EU-főbiztos körüli vita világosan megmutatják, hogy Európa nem tanult és nem felejtett. Az európai unilateralizmus megmaradt. Az amerikai gyengülés nem nagyvonalúságra és sokközpontúságra ösztönözte az európaiakat, hanem kisstílűségre és nagyhatalmi döntésekre. Putyin oroszországi rendteremtése, állam- és birodalomépítése hasonló irányt mutat. A nemzetközi intézményrendszerbe nem került friss vér. Láthatóan, az Egyesült Államok a nagyhatalmi, informális egyezkedések - Amerika, Franciaország, Németország, Nagy-Britannia, Kína, Japán és Oroszország - irányába nyit. Új Szent Szövetség? Ki tudja? Szembe kell néznünk azzal, Washingtonban és Pekingben, Brüsszelben és Madridban, Kabulban és Bagdadban, hogy nincs egyedül üdvözítő megoldás, hogy ami erkölcsös, nem mindig célravezető, nem mindig sikeres, hogy a világ nem akaratunk, nem vágyaink szerint változik, hanem erők és érdekek mozgatják. Mégis, a Nagy Erkölcstelenek rideg tekintetű mérlegelőivel, számítgatóival szemben ott kell állnunk, világ kicsinyeinek - a harang értünk is szól.