Az egyik ok az, amiről Christopher Lasch ír egyik tizenkét évvel ezelőtti esszéjében: ha az elitek csak egymáshoz beszélnek, ennek az egyik oka az, hogy hiányoznak az intézmények, amelyek előmozdítják az általános beszélgetést az osztályhatárokon keresztül. A közélet ("civic life") olyan színhelyeket igényel, amelyeken az emberek fajra, osztályra, nemzetiségre való tekintet nélkül találkozhatnak, társaloghatnak. A társadalmi osztályok - írja Lasch - a saját tájszólásukat beszélik, a demokráciában találkozóhelyre van szükségük, "harmadik helyre", mondja Ray Oldenburg nyomán, azaz olyan helyre, ami nem az otthon (a viktoriánus házasság "menedék a szívtelen világban", amelyről Lasch szép könyvet írt) és nem a nagy, rideg intézmény. Ez volt a tizennyolcadik-tizenkilencedik századi kávéház és vendégfogadó olyan városokban, ahonnan családok évszázadokig nem költöztek el a házukból, ahol a helyi közéletet átszőtték a személyes viszonyok, ismeretségek szálai. A középosztály menekülése a kertvárosokba, a munkások vándorlása állás után, a diákok útja távoli egyetemekre, a politika szakosodása és professzionalizálódása mind afelé löki a demokratikus közéletet, hogy személytelen és közvetett legyen, mint minden. Jellegzetes dolog Pesten, hogy minden presszóban szól a zene, és minden kialakított menedékövezetben (Bazilika, Ráday utca, Liszt Ferenc tér) állandóan zajos "rendezvényekkel" ejtik kétségbe és kergetik el a csevegni óhajtókat. A közéletről, közügyekről szóló értelmes honpolgári magánbeszélgetések mintája és fönntartója régebben a sajtó és a rádió volt, ma a kereskedelmi televíziók, gagyizene-rádiók és bulvárlapok ezt a funkciót nem tölthetik be. Ha a bulvár- és szennylaposodás ilyen iramban folytatódik, a méltán csodált Magyar Nemzet marad majd az egyetlen hagyományos politikai napilap. Hogy ezt ijesztgetésnek szánom? Hát persze.

Régebben a politizálás színtere - különösen a régi, gyökeresebb demokráciákban, de 1948 előtt, minden elnyomó intézkedés ellenére városon azért még nálunk is - a párthelyiség volt, a sztrájktanya, a munkásotthon. Nyugaton ennek nyomai még föllelhetők, bár a csoportos közügyi beszélgetés terepe egyre inkább az internet. A kelet-európai, így a magyarországi pártok gyors szociokulturális kiüresedése (pl. a nagy sikerű liberális klubok meggyöngülése), a taglétszám csökkenése, a politika szakmaiasodása, a pártvezetőségi klikkek korrumpálódása, a világnézettelen, kompromisszumos, álpragmatikus vonalvezetés rohamos terjedése, a parlament és az önkormányzati demokrácia hanyatlása azt jelenti, hogy a politikai szervezetek se lehetnek "a harmadik hely" bázisai. Az új társadalmi mozgalmak (környezetvédők, emberijog-védők, feministák, kisebbségvédők, antiglobalisták/antikapitalisták) az országos (nemzeti) politika iránt megvető közönyt mutatnak. Nem gondolják a hivatalos balközépről, hogy kisebbik rossz, mint ezt Nyugaton tennék. Számos "alternatív" ismerősöm egyáltalán nem olvas magyar újságot. A hivatalos politikára reflektáló, a hazai sajtóvitákra reagáló egyetlen civil társadalmi közeg a polgári körök radikális jobboldali mozgalma. Ez utóbbiak olykor baloldali alternatív gesztusokat és gondolatokat is megengednek maguknak, nem tudván, hogy mi micsoda.

Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a politikai önazonosságok, identitások csúszásai, elmosódottságuk, habkönnyű fölcserélhetőségük ötlik szembe, s emiatt nem is veszik őket túl komolyan honfitársaink. A jobb- és baloldali érzület viszonylagossága nem oka, hanem következménye ezeknek a társadalmi fejleményeknek. A jobb- és a baloldalra hagyományosan jellemző eszmények, emlékek, mítoszok, elvek programok továbbra is léteznek társadalmunkban, csak lebegő formában, eloldva horgonyukról, amely a szétázott-szétmállott politikai közösségben nyugodott egykor. A "jobb" és a "bal" megkülönböztetése elavult, mondják népszerű kommentátorok, ámde valami nem "avul el" amiatt, hogy valahol alkalmazhatatlan, bár ugyanazt másutt sikerrel alkalmazzák akár mint értelmezési módszert, akár forgatják mint politikai fegyvert. A politikai közösség lefegyverzettsége az oka ennek a bizonytalanságnak, amely azonban - mint látjuk - nem zárja ki a politikai rettegést és gyűlölködést. Ennek is van oka azonban, az, amit a szociáldemokrata Kéthly Anna "a demokratikus élmény nélküli demokráciának" nevezett a Szocializmus 1946. március-áprilisi számában, amihez azt tette hozzá a szintén szociáldemokrata Faragó László ugyanott, hogy föltételes demokráciának nevezhető csak az olyan, amelyet csak a külső erőviszonyok tartanak meg annak. Nem kétséges, ha ma Európában a diktatúrák volnának többségben, a mai magyarországi demokratikus rendszer is összeomlanék anélkül, hogy különösebben böködni kellene.

Mi az oka a demokratikus élmény hiányának? Nem egyszerűen az, hogy a rendszerváltás nem volt forradalmi, ahogy a közhelygyárosok szajkózzák szakadatlan, hanem a rendszerváltás sajátos viszonya a történelemhez s az aktuális, a létező népakarathoz. A rendszerváltó nemzedék legitimáló mítosza természetesen 1956 volt. Mármost 1956-nak igenis voltak "uralkodó eszméi", amelyektől ez a politikai generáció vagy eltávolodott, vagy eleve idegenkedett tőlük. (Én is csak később találtam vissza ezekhez a gondolatokhoz, nem 1989 körül, amikor - akkor még liberálisként - látnom kellett, hogy az új rendszerben Bibó István nem időszerű. Most másképp látom ezt is, Bibót is, de ehhöz a rendszerváltás iránti alapos kétely kellett, ami nem volt éppen boldogító.) Ezek az "uralkodó eszmék" könynyen fölsorolhatók: nemzeti függetlenség és önrendelkezés, demokratikus szocializmus (ezt nevezte akkoriban Bibó "kizsákmányolásmentes társadalom"-nak), munkástanácsok (tehát a termelők uralma a munkahelyeken). Ezek nem 1989 uralkodó eszméi.

Ami közös volt (szabadságjogok, jogállam, politikai pluralizmus), az nem volt 1956 eredeti hozadéka, az csak a liberális demokrácia konszenzusa, amelybe 1956 és a vele rokon más kelet-európai mozgalmak, lázongások vitték bele azt, ami 1917-1919-ből származott, de amit a lenini-sztálini rendszer meg se próbált realizálni. A kronstadti lázadástól kezdve próbálták a proletárok vegyíteni a szocializmust a szabadsággal, de ez soha nem sikerült nekik. Ez az örökség ma abszurdnak tetszik a legtöbb ember számára, aki egyáltalán hallott felőle harangozni. S ami 1989 sötét titka: ilyesféle megoldásokon, autonomista, antietatista szocializmuson bizony nem kevesen törték a fejüket, és a posztsztálinista államkapitalizmusnak a piaci kapitalizmussá változtatását (privatizáció, igazgatósági kivásárlás, átruházás, kisajátítás révén) a régi rendszer uralkodó osztálya szervezte meg példás hatékonysággal, kooptálva néhány kívülállót is a forma kedvéért, miközben mind a rendszerváltók, mind a régivágású kommunisták értetlenül bámultak. Ezt a közvélemény kezdettől fogva utálta, s még mindig nem hagyta jóvá. Az állítólagos "állami vagyonnak" a termelők közötti szétosztását, de még inkább a termelők általi kontrollját látták volna szívesen, akárcsak 1956-ben, de nem volt (és ma sincs) párt vagy más fontos erő, amely a termelők érdekét és óhaját képviselni volna képes. 1989-ban minden befolyásos csoport polgári társadalmat és tőkés gazdasági rendszert kívánt (némelyek radikálisabban, mások kevésbé), 1956-ban meg úgyszólván senki.

Nemzeti függetlenséget, önrendelkezést is óhajtottunk valaha, 1989-re ez elhalványult. A szovjet csapatok távozásának örültünk ugyan mindannyian, de halványan. Úgyszólván meg se említette senki már napokkal a kivonulás után. A függetlenségnek már az első világháború után se örültünk (rajtunk kívül csak az osztrákok voltak még ilyen furák), egyedülállóan a világ népei között, hiszen nálunk a függetlenséget úgy hívják: Trianon. Könnyen léptünk be a NATO-ba és az EU-ba. Bár a külfölddel szembeni változatlan bizalmatlanságunk és tudatlanságunk nem változott, ez nem járt együtt a nemzeti függetlenség vágyával. Hiszen etnicisták és idegengyűlölők vagyunk manapság, nem pedig demokratikus nacionalisták, mint eleink közül oly sokan, legszebben Petőfi. Nem idegen államokra neheztelünk vagy féltékenykedünk - ezt csak akkor érezhetnénk, ha a magyar államról azt vélnők, hogy a miénk, de nem véljük -, hanem idegen népekre és személyekre. Az állammal kapcsolatos - baráti vagy ellenséges - politikai elkötelezettség olyan elvontság, amelyet csak a közösség érezhet át együttesen, de ilyen közösség nincs. 1956 minden más tartalmával is ez a helyzet. Így például a híres-nevezetes antikommunizmussal is. 1956 fölkelői a gyilkos megszálló helytartóit és hóhérsegédeit gyűlölték - Rákosit és a többi sztálinistát -, nem a kommunistákat mint olyanokat, akik közül rengetegen váltak forradalmárrá. 1989 alig talált már itt kommunistákat, jókat vagy rosszakat. Az egypárt vezetői többnyire a csatlós-kollaboráns rendszerbe beleszületett vagy "beleszocializált" emberek voltak, hivatalnokok, nem népbiztosok. Óvatos konzervatívok vérmérsékletük szerint, óvatos szkeptikusok. A világnézetet - bármilyet - nem értik és utálják. Számukra az állítólagos, méghozzá "valóságosan létező szocializmus"-sal való szakítás az eszményekkel mint olyanokkal való szakítás volt, minden eszménnyel. A sztálinizmust "az eszménnyel", az enyhülést meg a reformot az eszménytelenséggel képzettársították. Így hát a "kommunista" szó itt gyakorlatilag a félig tervező, félig piaci államkapitalizmus menedzsereit és kinevezett közhivatalnokait jelentette, míg 1956 és 1968 csatái különféle irányzatú szocialisták között zajlottak le többnyire a leghevesebben.

Senki nem is nagyon szorgalmazza, hogy elolvassuk Nagy Imre műveit, hadd lássuk, hogy értette az öreg, amit csinált. Arra se nagyon szeretünk emlékezni, hogy 1956 legékesszólóbb írója Déry Tibor volt: Déry neve körül dermedt csönd honol, hiszen természetesnek vesszük, hogy nagy írók csak "polgáriak" lehettek. Déry származására nézve polgár volt persze, de polgári, az nem volt. Kommunista volt a bécsi polgárháborúban 1934-ben és Pesten 1956-ban. Ezek az 1989 utáni nemzedék számára megfoghatatlan paradoxonok.

A magyarországi szociálliberális balközépnek természetesen vannak komoly történeti érdemei. Számos más olyan kelet-európai politikai konstellációtól eltérően, amelyben szerepet játszott az exkommunista utódpárt valamelyik alakváltozata, az itteni szocialisták-szociáldemokraták - szabadelvű szövetségesük közreműködésével - egyértelműen elutasították a magyar középosztályt-értelmiséget mérgező antiszemitizmust, idegengyűlöletet és etnicizmust (az MSZP-ből sorra eltávozott minden ismert soviniszta), és a magyar progresszió fontos célkitűzései között hűségesnek látszanak mutatkozni az egyikhöz: a Duna menti, Kárpát-medencei népek kiengesztelődésének, együttműködésének, urambocsá' barátságának ügyéhöz avval, hogy a határokon túli magyar nemzeti kisebbségek ügyét elsősorban emberi jogi kérdésként és a kulturális autonómia kérdéseként, nem államhatalmi-területi problémaként kezelik. Medgyessy Péter, akinek nem vagyok politikai híve, a demokratikus német politika ujjmutatását követte - Adenauer kibékülését a franciákkal, Willy Brandt kibékülését a lengyelekkel és Izraellel -, amikor december elsején koccintani mert Nastase román miniszterelnökkel, a magyaroknak (akkor még !) liberális-demokratikus kisebbségi jogokat biztosító, az akkor még demokratikus Magyar Köztársasággal vetélkedő-versengő gyulafehérvári "egyesülési" gyűlés évfordulóján. Hiába átkozza ezt - nem egészen őszintén - a magyarországi és utódállami etnikai jobboldal, azért ez az irredenta végét jelenti, ha egyszer megtörténhetett. Rég ideje volt, hogy kezet nyújtsunk a román népnek. A gyakorlatban ez már másfél évtizede megtörtént, az árpádsávos lobogóba burkolózók remek üzleteket kötnek román vállalkozókkal Erdélyben, csak a szimbolikus képmutatás szférájában van ez másképp.

Ám ez a valóban szociáldemokrata típusú hagyománykövetés (hiszen a kommunistákkal szemben, akiket a kilencszáznegyvenes években "árvalányhajas marxistáknak" nevezett Justus Pál, a szociáldemokraták nálunk mindig ortodox, dogmatikus internacionalisták voltak) teljesen ösztönös. A fasiszta hagyomány él és virul, Bosnyák, Szálasi, Hitler, Fiala, Marschalkó, Dövényi Nagy Lajos, Kolosváry-Borcsa Mihály, Rajniss, Milotay stb. művei mindenütt kaphatók, de Rónai Zoltán, Böhm Vilmos, Ignotus Pál, Sós Endre, Mónus Illés, Faragó László antifasiszta klasszikusai (hogy csak szociáldemokratákat említsek) föllelhetetlenek. (Egyébként az antifasiszta konzervatívok - vannak ilyenek, csak nem nagyon jutnak szóhoz - is kiadathatnák végre magyarul Kolnai Aurél The War Against the West c. világhírű alapművét�) Az antifasiszta-antirasszista-antisoviniszta hagyományból csak a helyenként problematikus, mert hithű kommunista Bálint György és Fábry Zoltán emléke él, ami nem baj, de én antifasisztában jobban szeretem az antisztálinistát. (Őrületes, hogy a magyarországi szocialisták a kései Horthy-kor jobboldalának olyan - az osztrák szélsőkatolikus korporatizmusból merített - ötleteit veszik elő, mint a nem választott, hivatásrendi fölsőház, amely ellen állítólagos világnézeti elődeik küzdöttek, méghozzá az osztrák szociáldemokraták fegyverrel az utcákon�) A baloldali hagyaték többi eleme pedig egyszerűen ismeretlennek mondható, és lezárt múltnak tekintik - ami világosabban választja el a magyar műveltséget a Nyugattól, mint bármi más. A Marx, Nietzsche, Freud, Weber iskoláján át nem esett műveltség nem modern műveltség. És ebből Marxot nem lehet kifelejteni, mert ha kihagyják, a démoni kvartett másik három tagjának mondandója is elhalványul valamiért. Tetszik, nem tetszik, összetartoznak. Marx munkái csakis és kizárólag Kelet-Európában nem kaphatók.

1989 után csak az a baloldali gondolat reinkarnálódott csupán, amely megerősítést kaphatott az angolszász mainstreamtől, amely már a kilencszázhetvenes évek óta ihlette a kritikailag gondolkodó társadalomtudósokat, a rendszerváltó ideológiák megalkotóit. Itt hatalmas változás ment végbe, ugyanis a baloldal - mivel elfogadta, hogy a kapitalizmus örök - a leglényegesebb ponton föladni volt kénytelen a marxi örökséget: nem a kizsákmányolást kifogásolta eztán, hanem az egyenlőtlenséget. A kettő - enyhén szólva - nem ugyanaz. Mindenfajta szocialista, tehát nem polgári elméletben azt a rendszert szokás bírálni, amely az egyenlőtlenséget okozza, és nem egyszerűen az egyenlőtlenségek rendszerét. "A polgári baloldal" programja a sziszifuszi munka. "A polgári baloldal" hallgatólagosan elismeri, hogy a kapitalizmus (mint minden osztálytársadalom) egyenlőtlenséget okoz, s ezért politikai (állami) eszközökkel ezt újra s újra korrigálni kell. Ennek a korrekciónak az eszköze az állam.