Igaz, Méhes András azért - a világháborús időkre való tekintettel - tett némi engedményt. Megjegyezte például, hogy a jó "glacée-kesztyű", amely nélkül magára valamit is adó hölgy sem utcán, sem társaságban nem jelenhet meg, kétségkívül fényűzési cikk, ezért előfordulhat, hogy a nehéz viszonyok között az asszonyok spórolni kénytelenek vele. De nyomatékosan felhívta a figyelmet: "mindennel inkább takarékoskodjunk, mint a keztyűvel, mert a rossz keztyű egész, különben elegáns öltözetünket is kérdésessé teheti". Kompromisszumként utcára sötét, társaságba világos glaszét, utazáshoz és kiránduláshoz vadbőr vagy félselyem kesztyűt ajánlott.

Aztán eltelt néhány év, és a kesztyű mintha kiveszett volna az asszonyok alapruhatárából. Akárhogy böngésszük is például a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége által 1933-ban kiadott A magyar úriasszony háztartása című tanácsadót, a vonatkozó fejezetben még a szó sem bukkan fel. Megtudhatjuk ugyan, hogy az otthoni munkához kötényt kötni akkor már nem volt szokás, "de egy csinos babos fejkendő mindenkor kedves benyomást" tett, s hogy magyar asszony piacra kosztümben, alacsony sarkú cipőben, cérna- vagy pamutharisnyában járt, sportolni pedig lehetőleg lódenben. Sőt az is kiderül: a szövetség felszólította a kormányt, hogy az állami munkahelyeken kötelezőleg vezesse be a zárt, fehér köpeny viselését, a társasági hölgyeknek pedig "mindenkor divatos" fekete ruhákat ajánlott szolid kivágással.

De a kesztyűkről ebben a korban legfeljebb annyit árul el a szakirodalom, hogy kisimítva volt ajánlatos eltenni őket, a cérnakesztyűt langyos vízben, a bőrkesztyűt benzinben kellett mosni, a szarvasbőr kesztyűt pedig drótformán szárítani, hogy el ne torzuljon. (Akit érdekel, annak azt is szívesen elmondom, lehet feketére festeni a fehér glaszét, és hogy élénk sárga is lehet a selyemkesztyű, de e helyt legyen elég egyetlen mondat a szaktekintély Z. Tábori Piroskától: "A kesztyű festése: nagyon kényes dolog házilag csinálni.")

Talán a kesztyű mint műfaj háttérbe szorulása is okozhatta, hogy Polgár Margit, Cserhát utcai illetőségű úrleány 1938 őszén már nem látott fantáziát a szakma megtanulásában. Elhatározására annak a képeslapnak a szövegéből következtethetünk, amelyet Komjáthy Lilly küldött neki október 3-án. A budai Vár előtti élénk vízi forgalmat ábrázoló anzikszon a következő olvasható: "Sajnálattal értesültem, hogy kisasszonyka lemond a keztyűtanulásról, bizonyára sok a tandíj? Villamosköltséghez hozzájárulok 4 P-vel. Szíves válaszát kérem, hogy mennyi nem lenne sok."

A korabeli címtárakban és telefonkönyvekben félszáznál is több kisiparos és kesztyűgyáros neve található. Komjáthy Lilly neve azonban nincs a listán. Így nem tudhatjuk, hogy hová kellett volna Polgár Margitnak eljárnia, hogy megtanulja a kesztyűk szabását, varrását és gondozását. Azt azonban látatlanban is megállapíthatjuk, hogy a 24 filléres átszállójegyárak mellett a 4 pengős költségtérítési ajánlat úri gesztusnak mondható. Sőt már-már könyörgésnek tűnik.