Remek könyvet adott ki az 56-os Intézet a hatvanas évek Magyarországáról, Rainer M. János szerkesztésében. Invenció, levéltári szorgalom, csapatmunka - olvasói élvezet. A Moszkva és Washington közötti hidegháborús szorításban, a berlini, a kubai és a vietnami sötét fellegek alatt, az 1956-os kádári Magyarország lassan kapaszkodik fölfelé a megtorlás véres és a konszolidáció porosan szürke lépcsőin. A "hosszú hatvanas évek", a szovjet modellről való leválás kezdete. Ekkor áll be a magyar modell - máig tartó? - sajátos ciklusa, dinamikus rángása: megmerevedés-válság-korrekció-reform-rekorrekció/megmerevedés. A szovjet típusú lassú ciklus és a magyar dinamikus ciklus együttélése, ütközése adja a politikai, a gazdasági és a kulturális mozgás alapütemét. A hruscsovi gyorsítás - a szuezi és a kubai atompróbák, az utolérni és elhagyni gazdasági nagy kalandja - bukása és a hosszú, brezsnyevi-andropovi-csernyenkói pangás a kísérője a Fehér-Nyers-Aczél hatvanas éveknek, majd a "rövid hetvenes éveknek", és a "hosszú nyolcvanasoknak". A könyv arról szól, hogy miért nem sikerült a szovjeteknek és magyar szövetségeseiknek teljesen visszacsukni a hatvanas években kinyitott nyugati és a múltba vezető kapukat.
A hosszú hatvanas évek
Baráth Magdolna kiválóan megírja a szovjet-magyar kapcsolatok fordulatait, a birodalmi elefánt sesztyigyeszjatyijét (hatvanas éveit), és a kisállami magyar hatvanasait. Hogyan döndül az elefánt egy-egy lépte visszafelé, távolodóan a hídon, s neszez a kisegér tőle válva, a túlsó part felé. Szabó Csaba írása a magyar-vatikáni viszony rendezéséről igazi meglepetés: három világhálózat pókjainak - az amerikai, a szovjet és a vatikáni - kölcsönös tapogatózása Magyarországon keresztül. A Vatikán rajtunk át szőtte újra világhálóját a szocialista országokban, a szovjetek pedig magyarokat küldtek be letapogatni a vatikáni működést. Legközelebb bizonyosan megszületik majd egy tanulmány a harmadik pillérről, a (nyugat)német-magyar kiegyezésről, az Ostpolitik (keleti politika) jelentőségéről. Magyarország nem általában a Nyugat, hanem az NSZK és Ausztria felé nyitott, és a Brandt-Kreisky politikák azon voltak, ne legyen módja Magyarországnak, s háta mögül a Szovjetuniónak becsuknia a nagyobb és a kisebb kaput.
Talán más hangsúlyokkal írtam volna a gazdasági reformról és az életforma módosulásáról - más az ízlésünk. A hatvanas évek története, mint minden történet, nem egy igaz, hanem ezer lehetséges történet. Valószínűleg itt hiányzik leginkább az összehasonlítás a jugoszláv, a csehszlovák, a lengyel vagy a román történetekkel. Vajon a magyar dinamikus rángású ciklus milyen viszonyban volt a jugoszlávval és a csehszlovákkal, a lengyellel és a románnal, a magyar életformaváltás mit ér a vajdaságihoz és a dalmáciaihoz, az erdélyihez és a morvához képest? A reformokról gondolkodók kis nemzetközi családja hogyan talált egymásra, szakadt el egymástól a hatvanas években? Hol vagyunk már attól, hogy Nyers Rezső Belgrádban magyar-jugoszláv-csehszlovák együttműködést javasol a gyanakvó jugoszlávoknak? Mit ér a reform, ha magyar?
Standeisky Éva - a kő, amelyre az 56-os Intézet egyháza épül - az aczéli "békemű"-ről és annak bomlásáról ad közre megkerülhetetlen tanulmányt. Felfogása szerint az engedékenység-keménység rövid ciklusai, a válságkezelés állandósulása a hetvenes évek elejére felbomlasztotta a hatvanas években kialakított konszolidációs békeművet. Példa példára következik, hogyan pusztul le, öregszik és hal el Aczél békeépítménye. Paradox módon, mire Aczél megbukik az ellenreformerekkel folytatott harcban, műve már romokban hever. A következő tanulmánykötetre vár, hogy miként sikerült mégis a bomlás folyamatát meghosszabbítani egy évtizeddel, s megőrizni a túlélt intézményeket.
Horváth Sándor Huligánok, jampecok, galerik című írása talán a legszórakoztatóbb a kötetben. Itt találkoznak a brit munkásfiúk és az orosz sztyiljagik, a francia blousons noirs srácok és a magyar galerisek. Otthon vagyunk a világban. Liverpool és Woodstock napja ragyog, a Szabad Európa recseg, ülünk a Nagyfa alatt vagy sétálunk a Penny Lane-en. Krakkóba vagy a Balcsira stoppolunk, mindig tavasz van. Az írás szembesíti egymással a hivatalosságot és e megfoghatatlan, időtlen, más nyelvű világot - tömény irónia.
"Ne feledjék, hogy a legjobb királyok ugyanazokhoz az eszközökhöz folyamodtak, mint a legrosszabbak! A rendszer bűnei sokkal nagyobb súllyal estek latba azon emberek erényeinél, akik működtették!" - írja Tocqueville az ancien régime-ről. A hatvanas évek megmutatja az erényesek kínlódását és próbálkozásait, s a rendszer korlátait. Csak az 56-os Intézet kiegyensúlyozott és megalapozott szemléletével van értelme e korszakot szemlélni: élvezni és kínban nevetni.
