Életének 84. évében pénteken elhunyt Szántó Jenő, a Népszabadság nyugdíjas munkatársa, a lap volt szerkesztőségi titkára. A Népszabadság saját halottjának tekinti. Temetéséről később intézkednek.
Szántó Jenő halálára
No de kollégám! - vonta fel oly sokszor a szemöldökét méltatlankodó pislogással. És a kolléga, akár fiatal volt, akár már éveket eltöltött a pályán, igyekezett nagyon szerény lenni, mert a Jenőnek mindig igaza volt, ha nyelvi, stiláris kérdésekről volt szó. Miután pedig ez a szakmának alapvető ügye, mert az újságírók közege a nyelv, ez az a matéria, amelyet jobban-rosszabbul, de naponta formálunk, így ezekkel a kérdésekkel állandóan szembesülünk.
Nála jobban kevesebben tudtak magyarul, kevesebben ismerték a magyar nyelv szabályait. Stiláris kérdésekben is verhetetlen volt.
A Népszabadság nagy szerkesztői gárdájának egyik utolsó tagját veszítettük el. 1948-tól dolgozott újságíróként, előbb Nagykanizsán, majd 1949-től 1956 decemberéig Szombathelyen szerkesztette a megyei lapot. Ekkor került a Népszabadsághoz szerkesztőségi titkárnak, ebben a beosztásban dolgozott 1988-as nyugdíjazásáig.
Igazi újságírói, szerkesztői alkat volt. Állandó készenlétben állt, mindenről tudni akart, fáradhatatlan volt. Legendás párost alkotott váltótársával, Rókás Sándorral, akivel együtt három évtizeden át "pakolta össze" a lapot, gondozta a kéziratokat, és segítette a fiatalokat a szakma megismerésében, gyakorlásában. És vitatkozott, szükség esetén veszekedett az idősebb pályatársakkal is, ha logikai, stiláris, nyelvtani bakugrásokkal találkozott. Azon szerkesztők közé tartozott, akikből ma már csak elvétve akad a zsurnaliszta pályán: nem tűrte, alkatilag sem tudta elviselni a homályos, zavaros gondolatokat, és ami ezek következménye, az odakent kéziratokat. Nemcsak lehetett, hanem kellett tőle tanulni: ellesni minden mozdulatát, ahogyan lapot csinált.
Írt filmforgatókönyvet, humoros jeleneteket a Vidám Színpadnak, hetente jelentkezett jegyzeteivel a Magyar Rádióban.
És persze a nyelvművelés. Az Akadémia anyanyelvi és helyesírási bizottságában segédkezett, s szó szerint haláláig írta cikkeit fél tucat újságban az anyanyelv védelméért, ápolásáért.
Három igazi szenvedélye volt: a politika és az újságcsinálás, az anyanyelv ápolása és a sport. Legendás MTK-drukker volt, élete utolsó hónapjaiig, amíg a betegségével küzdeni tudott, ott volt a lelátón. És sportmúltját akkor is bemutatta nekünk, kezdő szerkesztőknek, amikor néha nagy nehezen rávettük: csináljon egy lengőállást az íróasztal szélén, a szerkesztői nagyszoba sarkában. Akkor már jócskán elmúlt hatvan.
\'Vusztok, kollégáim - búcsúzott este, amikor elkészült a lap, ő pedig összecsomagolt.
\'Vusz, Jenő. Hiányozni fognak a tanácsaid, hiányozni a felhúzott szemöldököd, a méltatlankodó arckifejezésed, amikor hibát találsz bennünk, a kéziratainkban, a címek között. Lenne, lett volna még dolgod, hidd el, elég./p>