Demján Sándor nagyvállalkozónak akkor is igaza van, amikor a budapesti állapotokat ostorozza. Budapest egészében valóban büdös, piszkos, sötét és elhanyagolt város. Nemcsak Bécshez, Berlinhez vagy Londonhoz képest, hanem Prágához, de még Moszkvához képest is. Ráadásul új épületeit, szobrait, nyilvános tereinek megoldását tekintve nem csupán bátortalan, hanem nyomasztóan kisszerű és fantáziátlan. Alig érzékelhető kivételektől eltekintve patinátlan, kesze-kusza, sikertelen múltőrizgetés jellemzi, s retteg a játékosságtól. Demján Sándor mindezért a bürokráciát és a fonnyadt értelmiségieket okolja.

Mindenben azért Demján Sándornak sincs igaza. Elég tán csak e lap egyik interjúsorozatára utalni, amelyben Varga Lajos Márton rendre budapesti festőket, költőket - szóval, olyan értelmiségiféléket - szólaltat meg, s akik meleg szeretettel beszélnek házukról, utcájukról - de egyébként ugyanazt a nótát fújják a város egészéről: Budapest elhanyagolt, kopott, fantáziátlan stb. Fölösleges lenne most azon meditálni, hogy ki is az értelmiségi, mi is az értelmiségi, s hogy mennyire fonnyadt, vagy nem fonnyadt. A "fonnyadt értelmiség" kitétel ugyanis napjainkra jellemző megfogalmazás. A maga nemében telitalálat. Telibe találja, szellemesen fejezi ki az iparkodó és gyarapodó burzsoá mérgét, de önbizalmát is, az egyszerre nyavajgó és bohémkodó értelmiségi fajtával szemben, akik teleírnak és telebeszélnek mindent a saját bajukról, s öszefonnyadtnak érzett lehetőségeik miatt többnyire a kapitalizmust, vagyis a Demján Sándorokat, kimondva-kimondatlanul a burzsoákat okolják. Mind e mögött ott csörög a pénz, illetve annak hangos hiánya. Régtől fogva tudott, hogy a fonnyadt értelmiségiek is szeretik, várják és elfogadják a pénzt, szeretnék, ha az ő teljesítményeik is többet érnének a piacon, de utálkozva és megvetően nyilatkoznak a pénzcsinálásról.

Mindez egy több évszázados közérzületi konfliktus, amelyre még leginkább a pénzes emberek intellektuális kisebbrendűség érzete a jellemző. Vagy legalábbis volt. A vagyonteremtő és pénzt fialtató gazdag ember is megvetette persze magában az egyébként gyakran pénzért kuncsorgó éhenkórász költőket, csepűrágókat, a könyvek közt molyoló, közvetlen hasznot nem hajtó tudósféléket - ha nyíltan nem is illett ezt hangoztatni. Mondhatni, a megvetés mindig kölcsönös volt. A dölyfösködő, de műveletlen és érzéketlen pénzes ember, és a kopott ruhájú, a gyakorlati életben gyámoltalan, néha még éhező is, de ügyeit illetően felelőtlen lángész képei évszázados toposzok az emberek gondolkodásában.

Nemrégiben volt azonban egy érdekes évtized, az elmúlt század utolsó évtizede, amikor ennek a kölcsönös szembenállásnak a hőfoka egy történelmi pillanatra jelentősen csökkeni látszott. A szovjet birodalom összeroppanása, a kelet-európai politikai és gazdasági rendszerváltások, a koszlott gondolati korlátokat is félretoló, sokoldalú globalizálódás, az internet és a mobiltelefon berobbanása, az úgynevezett információs vagy tudástársadalom kiviruló ígérete jellemezte ezeket az éveket. A komputervilág kitalálása, fejlesztése, esztétizálása, közérthetően izgalmassá és szórakoztatóvá tétele rengeteg értelmiségit forgószélként sodort bele az általános változás főáramába, és tett nélkülözhetetlenné és egyúttal igen-igen tehetőssé is. Egy David Brooks nevű amerikai szerző már egyenesen a "bobókról", azaz a burzsoák és bohémek társadalmi csoportjának összenövéséről beszélt - egyberagasztva a bourgoise és bohem szavak első szótagjait. Térségünkben pedig egyszerre történt a gondolat és a magántulajdon felszabadulása a sokféle államhatalmi gyámkodás alól, s így a meglévő bohémek valamint a leendő burzsoák egy ideig egy húron pendültek. De gyorsan változott a világ, egymás után gazdasági krízisek törtek ki, a nagy remények - akár a tőzsdén az eget ostromló részvényárak - buborékként pattantak szét, s a mostani évtizedre, a békésen mosolygó, planetáris kitárulkozás fölött nemcsak háborús viharfelhők gyülekeztek, hanem véres és értelmetlen háborúk robbantak ki. A XX. század utolsó évtizede a föllélegzés, a kinyíló, megkapóan rózsaszínű jövőt sejtető évtizede után a csömör évtizede következett, a maga minden komorságával és vészjósló kilátástalanságával. Szarkasztikusan - vagy cinikusan? - mondhatni, hogy helyreállt a világ rendje, s benne a materiálisan és ügyesen teremtők, az egyénileg is gazdagodók és a szellemi termelés résztvevőinek kölcsönös utálata. Az írók, festők, tudományos kutatók ismét a szegény legények kategóriájába kerültek, miként az újságírók is minduntalan fölpanaszolják, hogy a politikai kiszolgáltatottságuk csak a laptulajdonosnak való kiszolgáltatottságra cserélődött.

De a "fonnyadt értelmiségiek" jelzős szerkezetének kimondásában mintha valami új is lenne. A gazdag ember emeltfejű öntudata, amelyben nyoma sincs az intellektuális kisebbrendűségnek, amit még a régi korok megértő mecénásai is éreztek. Tíz éve még arról kérdezgették felénk a riporterek a korunk új hőseit megjelenítő ifjú brókereket: nem zavarja-e őket, hogy a kulturális kánonok kijelölte műveltségi szinteket lábujjhegyen se érik föl. Ma már fölösleges lenne ilyen kérdéseket föltenni. Mindenki tudja a választ: zavarnak nyoma sincs.